Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)

Botka Ferenc: Előszó

Kokoschka képén viszont a deformálás már bizonyos mértékig öncél. Az önkifejezés a torz világ, az eltorzított ember ábrázolásának eszköze. Ugyanaz a módszer valamennyi alkotásban — s mégsem ugyanaz. Formai elemei valóban mind a négy esetben közel esnek egymáshoz; az általuk megformált ideológiai tartalmak azonban visszahatnak rá, s jellegét is megváltoztatják. Nem kevésbé tanulságos a másik vonal, a valósághű emberábrázolás példája, amelyet a szerző a renaissance művészetéből kiindulva vizsgál. Méltatja Leonardo da Vinci és Michelangelo műveit, elméleti munkáit, amelyek az általánosabb érvényű törekvésekhez kapcsolódóan a világ mélyebb, empirikus megismerését tűzték ki célul maguk elé. Ugyanekkor azonban rámutat, hogy a valóságszerű emberábrázolás — a torzító-expresszív megjelenítéshez hasonlóan — a legkülönbözőbb ideológiákhoz kapcsolódhat. Kezdetben az ösztönös materialista világlátással vagy legalábbis a dualista felfogással fonódott egybe; utóbb azonban nyíltan idealista tartalmakkal is társult. Itt és könyve egy további fejezetében a szerző többször is aláhúzza azt a gondolatát, hogy a részletek valósághűsége még nem jelent realizmust. Realisztikusan megformált részletek még kiválóan alkalmasak lehetnek idealista tartalmak megformálására is. A lineáris megjelenítési mód későbbi megmerevedése egyébként a maga akadémikus racionalisztikusságában és mechanikus módszerében szinte maga kínálta ezt a lehetőséget. Itt értünk el Mácza elemzéseinek második fő következtetéséhez: azon megállapításhoz, hogy a képmás és megformálásának módja csak a konkrét alkotáson belül kapcsolódik szervesen és megbonthatatlanul egymáshoz. Ebben az összefüggésben a faktúra, a képmáshoz hasonlóan: ideologikus indítású, ideológiai tartalmakat hordoz. Ezen a kapcsolaton kívül azonban a faktúra, pontosabban az általa jelölt megformálási módok eszköz jellegűek, nincs ideológiai töltésük, dezideologizáltak. Úgy is mondhatnánk: felhasználásuk előtti létük a technikáéhoz hasonló, amely önmagában nézve saját, öntörvényű fejlődéssel is rendelkezik. S ez a fejlődés - a gazdaság és ideológia fejlődéséhez hasonlóan — maga sincs mindig szinkronban a művészet általános mozgásával. A megformálás eszköztárának e dezideologikus — vagy akár közömbösként" is jellemezhető — természete magyarázza azt a látszólag ellentmondásos körülményt, hogy bizonyos módozatait, típusait az egymást váltó nemzedékek különböző, sőt helyenként egymástól eltérő ideológiai célzattal is felhasználhatják.