Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)

Botka Ferenc: Előszó

mával Mácza tulajdonképpen az alkotómunkának azokat a módozatait, „fogásait", módszereit jelöli, amelyek segítségével a művész megformázza képmása tartalmát. Könyve további — nagyobbik — felében e megformálás számtalan változata közül hármat emel ki: a vonalat (rajzot), a színt és a kompozíciót. Tematikája ilyenformán ezen a ponton leszűkül, vizsgálódásait csupán a grafikára és festészetre korlátozza, lemondva a képzőművészet — s általában a művészetek - egyéb ágairól. Bármennyire sajnálatosnak is tetszik ez, emlékeztetnünk kell arra, hogy Mácza tanulmánya nem monografikus igényű műnek, hanem vitairatnak készült. Alaptételeket kívánt kimondani és illusztrálni, - az összefüggések teljességének az összefoglalására sem ideje, sem módja nem volt. Idevágó alaptétele viszont rendkívül egyszerű: A művészi alkotófolyamat egységes egész. Sem az eszmét, sem a képmást, s következésképp a megformálást sem lehet egymástól különválasztani, szervesen összefüggenek egymással, egyenrangúan, alá- és fölérendelések nélkül. Ennek következtében joggal állítható, hogy a faktúra tartalmának, természetének, kapcsolódásainak a vizsgálata legalább oly mértékű figyelmet érdemel, mint „előzményei": az eszme és a képmás. Sőt, ha igaz az a meglehetősen szakállas igazság, hogy az egyes műalkotások nemcsak abban különböznek egymástól, hogy mi az eszméjük, képmásuk, tartalmuk, hanem abban is: hogyan, mivel, milyen eszközökkel hozták őket létre, akkor Mácza szerint, a művészettörténet és esztétika is csak úgy emelkedhet feladata magaslatára, ha konkrét és sokoldalú elemzését adja az alkotások e formai vonatkozásainak, faktúrájának. Könyve következő fejezetei erre vállalkoznak. Ideologikus függőség és dezideologjzált önmozgás A lineáris ábrázolás útjai A megformálás részleteibe „alászállva" azonban a szerző továbbra sem ragad meg a jelenségek puszta regisztrálásában. Vizsgálódásai ezután is „célzottak": a mű általános koncepciójába ágyazottan olyan összefüggések kimondására törekednek, amelyek a művészet - eddiginél differenciáltabb és tárgyszerűbb — marxista értelmezését kívánják adni.