Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)
Botka Ferenc: Előszó
Az is nyilvánvaló, hogy a szervező elvnek a művészet mechanizmusába, illetve e mechanizmus értelmezésébe való bevonása, alkalmas volt arra, hogy Mácza plasztikusan kiemelje általa a művészet aktív szerepét. Szembeállítva ezt — a felépítmény dinamikus jellegét kihangsúlyozó — felfogást egyes irodalomszociológusoknak azzal - a felépítmény passzív szemléletét tükröző gyakorlatával, amely megelégedett a társadalmi szféra hatásainak" a konstatálásával. Azzal tudniillik, hogy elemzéseiben kimutatta: melyik osztály, milyen ideológiája vagy politikájának milyen momentuma tükröződik egyegy műalkotás szövegmezejében. Nem kétséges azonban, a szervezőelv terminológiájának az alkalmazásával Mácza még nem vált ,,bogdanovistává", hiszen művészetkoncepciójának egésze - mint láttuk - jóval tágabb ölelésű, és távol áll A.A. Bogdanov prakticizmusától. Ám a szervező-motivum permanens jelenléte kétségen kívül fékezően hatott Mácza kutatásainak elmélyülésére, s akár így is fogalmazhatnánk: lehetetlenné tette, hogy kilépjen a művészet funkcionális (minduntalan csak a művek társadalmi szerepét hangsúlyozó) szemléletének bűvös köréből. Elvonva ezáltal figyelmét a művészi jelenség önelvű, ismeretelméleti vonatkozásainak a vizsgálatától, attól az úttól, amelyen a lenini visszatükrözés-elméletre támaszkodva Lukács György elindult. De Mácza kilenc-tételes gondolatkörén belül maradva is lépten-nyomon tapasztalhatjuk a „szervező elv" alkalmazásának gátló, fékező hatását. Ezt különösen gondolatsorának legizgalmasabb pontján: az eszme és képmás öszszefüggéseinek a kifejtésében érzékelhetjük. Mint láttuk, felvázolja ugyan az eszme és a képmás dialektikus kölcsönhatását, ám annak részletes kifejtésével adósunk marad. Tanulmányából hiányzik, mindenekelőtt az eszme és a mögötte álló ideológia kapcsolódásának a bemutatása, annak a folyamatnak a leírása, amelyből kiderülne: hogyan, milyen módon alakul ki egy-egy alkotás konkrét eszméje - a vele összefüggő ideológia tágabb mezejéből. S adósunk marad a szerző az eszme és a képmás kialakulásának konkrét mechanizmusával is, mivel a kettejük közti összefüggéseket csupán általánosságban érzékelteti. Hiányzik belőlük az alkotófolyamat azon konkrét mozzanatainak a felsorakoztatása (csupán a ritmust, az arányt s a kontrasztot említi), amelyek az önmagában elvont eszmét képszerű, egyedi jelenséggé alakítják. S végül adósunk marad a szerző a képmás és a megvalósított műalkotás közötti kapcsolat, illetve folyamat leírásával is. Hiszen a képmás önmagában még nem műalkotás, csupán annak elképzelt előképe, amely még mindig csak „eszmeileg", a művész tudatában létezik. Műalkotássá csak a művészi munka „tárgyiasulása" folyamatában, a hang, a szó, a festőanyagok stb.stb. alkalmazása útján válik - a technikai megformálás ezernyi módozatának a segítségével.
