Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)
Botka Ferenc: Előszó
Nem kétséges, Máczának el kellett döntenie: milyen „taktikát" követ az általa felismert összefüggések érvényre juttatása érdekében. A művészet alapvető meghatározottságát kifejező, ám meglehetősen vulgáris módszereket használó szociológiai iskola frontális támadását, avagy a módszer sajátos „kiegészítéséét", korrigálásáét, írásai azt bizonyítják, hogy kezdetben az utóbbi mellett döntött. „Táboron belül" maradva, a marxista pozíciók erősítése érdekében nem támadta közvetlenül az iskola alapműveit. Ugyanakkor azonban minden alkalmat megragadott, hogy bírálja a vulgarizálások legszembetűnőbb túlzásait. Márcsak azért is, hogy ezáltal megelőzze a kívülről jövő — s nem egyszer bizony jogos — támadásokat; s természetesen azért is, hogy e bírálatokban utat mutasson a jelenségek árnyaltabb, a művészet és a társadalmi meghatározottság sokszoros áttételezettségét hangsúlyozó, objektív előadásmódra. A taktikai önfegyelem azonban nem jelenthetett számára egyben önkorlátozást is. Bírálataival párhuzamosan a húszas évek vége felé fokozatosan rátért saját teóriájának pozitív kifejtésére. Határozottságát, koncepciójának a szociológiai iskolát meghaladó szándékát mi sem jellemzi szemléletesebben, mint hogy 1928—29-től terminológiailag is elhatárolja magát Fricsétől. A művészi jelenségek egyre szélesebb körét érintő stúdiumaiban (és egyetemifőiskolai előadásaiban) elhagyja a művészet-szociológia kifejezést és helyette mindenütt következetesen a művészet-metodológia terminust használja. 20 E ma már eléggé nehezen érzékelhető különbség valójában alapvető és elvileg megindokolt eltéréseket takar. Nevezetesen azt, hogy elismerve ugyan a művészet társadalmi (szociológiai) meghatározottságát, vizsgálódásaiban Mácza a hangsúlyt immár nem e meghatározottság abszolutizálására (vagy „elmélyítésére") kívánja helyezni, hanem e meghatározottság sajátos mechanizmusára, az ő szavával élve: módszerére, metodológiájára. S ez sem egyszerűen „módszertani" kérdés, mint ahogy a terminus tükörfordítása sugallaná, hanem annál sokkal szélesebb. Tulajdonképpen azokat a tágabb ölelésű kérdésköröket igyekszik vele kifejezésre juttatni, amelyek a művészet sajátosságával, specifikumával, e sajátosság létrejöttével, szerepével, funkciójával kapcsolatosak. Hogy mindez nem az életmű kommentátorának tetszetős belemagyarázása, azt a szerző 1930-ban Tanulmányok az elméleti művészettudomány kö20 Még egy utolsó vonás V.M. Friese arcképéhez, Mácza János - e sorok írójának elmondott - visszaemlékezéseiből: „Én támadtam, megtagadtam. . . - ő ezzel szemben további lehetőséget biztosított nézeteim kifejtéséhez..."
