Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)

3. A műalkotás eszméje és a képmás

3. A MŰALKOTÁS ESZMÉJE ÉS A KÉPMÁS Semmi valószínűtlen nincsen abban, hogy valamikor hajdanában létezhetett egy erős, ügyes, okos és övéihez hű ifjú, akit éppen Dávidnak neveztek, aki az ellenséggel vívott harcban egy ügyesen elhajított kővel megölte az óriás termetű ellenfelét, s azt éppen Góliátnak nevezték; ő is erős, félelmetes volt, de kevésbé mozgékony. Ez az igen egyszerű eset megfelelő körülmények közt félelemmel tölthette el és megfutamodásra késztethette az ellenséget, lehetővé tehette a védekezők győzelmét, s mindez együttvéve forrása lehetett Dávid és Góliát legendájának, amelyben a konkrét Dávid később Dávid elvont, vallásosmisztikus szempontból értelmezett eszméjévé változott. Ebben az eszmében az ifjú és a vele megtörtént eset megtisztul a véletlen mozzanatoktól, az esemény egyes láncszemeinek konkrétságától. Dávid hősként jelenik meg, aki megmenti a gyengéket az erősebbek durva erőszakától; s megítélésében jelen van a győzelem két különböző értelmezése. Egyfelől az az elképzelés, amely szerint az ügyesség, a bátorság felülkerekedik a durva, de ügyetlen erőn, másfelől a felülről jövő „segítségről" való elképzelés, amelyet a döntő pillanatban — természetfölötti erő nyújt. Mivel az ilyen esetek, hogy a kevésbé erős, de ügyes és bátor ember legyőzi az erősebbet, hogy önfeláldozó tetteket visznek véghez az egyenlőtlen harcban, számtalanszor megismétlődhetnek, és mindig előfordulhatnak, amíg a különböző csoportérdekek összeütközését támadással, vérrel, embernek emberrel vívott fizikai viadalával igyekeznek eldönteni, Dávid eszméje az osztálytársadalomban az „örökéletűség" színezetét kapta. Dávid alakja mintegy évszázadról évszázadra vándorol, egészen az imperialista háború időszakáig, amikoris félig patetikusan, félig karikatúraszerűen alkalmazták képmását egyes rrúlitarista rajzokban.