Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 1. Irodalom és munkásosztály Nyugaton (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1980)

III. A költészet problémái

Tételünk igazát a mai Nyugat költői gyakorlatának (sajnos igen kis számú) példája is bizonyítja, amelyekre alább még részletesen kitérünk. Végezetül még néhány szót az új nyugati forradalmi költészet nyelvének legjellemzőbb vonásairól. A nyelv fejlődése ugyanazt a vonalat követi, mint a költészet általános fejlődése. Egyfelől a „forradalmi költészetben" az általánosított metafizikus pátosztól a reálisabb képek patetikája felé mozog, másfelől a „munkásköltészetben" a költészet hagyományos realista nyelvétől a jelenkori realitások és konkrét képek poetizálása felé halad. A „politikus költő" „mindenki" nevében szól „mindenkihez". Már leküzdötte magában a kozmikus individualizmus szélsőségeit, amelyet szembeszegezett a dekadensek és a szimbolisták zárt individualizmusával. Ezért kénytelen volt, ha nem is elvetni, de legalábbis kitágítani, „kollektivizálni" azt a metafizikus frazeológiát, amelyet a szimbolistáktól örökölt. Amíg a szimbolistáknál minden kép, szimbólum egy virtuális középpontból indul ki, s onnan terjeszti ki „sugarait" az „egész világra", addig a politikus költőknél éppen ellenkező a helyzet: a „sugarak" kiindulópontjai az egyes „világjelenségek" képei és szimbólumai, amelyek egy koncentrikus pontban egyesülnek. Yvan Göll szavai szerint: „minden jó költemény: vagy a legkisebb kivetítése a legnagyobba, vagy megfordítva". Ez a szemléletbeli különbség a költői nyelvben úgy jelentkezik, hogy a két irányzat szövegeiben különböző fokon érvényesül az extázis. Mind a szimbolisták, mind a „politikus költők" nyelve végletesen extatikus, feszült, emelkedett. De míg a szimbolisták extatizmusa kizárólagosan passzív, és képeit főleg a fatalisztikus korok és a vallás irodalmából meríti, addig a politikus költőknél a képek és a szimbólumok aktív extatizmusát figyelhetjük meg; az ő képeik és szimbólumaik a harcos jellegű vallási korszakok irodalmának nyelvével, képeivel és szimbólumaival mutatnak rokonságot. Ezért jelenik meg a zsoltárforma a német aktivizmus kezdetén, agyonzsúfolva az evangélistáktól vett képekkel, ezért van oly sok szó az emberiség „üdvözüléséről", a születő új ember „Golgotájáról", sőt a lelki forradalom harcosainak „szent közösségéről" stb. A politikus költészet fejlődésének második, antimilitaritsta-pacifista időszakában, az extatikusság felemássá válik. A magasztos eszmények metafizikus képeivel szembeszegezik a háború konkrét képeit, illetve, pontosabban, a költőnek a háborúhoz való viszonyát szegezik szembe. Egyfelől: ember, embertestvér, a lázadás szelleme, örök lázadás, nép, a szabadság viharmadara, égi fény, másfelől: gyilkosok, a gyáva ember, borzalom, gyűlölet, rabszolga nép, reményvesztettség, sötétség, káosz. Ezek a szóban forgó időszak költészetének kedvelt szavai. Használatukra az a jellemző, hogy amikor a köl-