Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 1. Irodalom és munkásosztály Nyugaton (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1980)
Botka Ferenc: Előszó
mert ideológiák tartalmából kiindulva mutasson rá — miért jelent meg szükségszerűen a kérdéses ideológia az adott műfaji keretben. Upton Sinclair alkotómunkásságának elemzésekor például műveinek alapstruktúrájából, a fejlődésregényből indul ki, s kimutatja, hogy annak racionális cselekményvezetését s hihető, ám társadalmilag nem törvényszerű jellemrajzait végeredményben egy jó szándékú „agitatív" elkötelezettség határozza meg, amely tiszteletre méltó, ám csupán elvont erkölcsiségben gyökerezik. Hasonló módszerrel közelíti meg Martin Andersen Nexö széles sodrású, a hétköznapok életes rajzában gazdag, szociográfiai alapozású prózáját is. A regények szövegéből, tematikus arányaiból és hőseinek alapjában véve változatlan egyéniségképletéből kiindulva bontja ki azt az összefüggést, amely a fenti jelenségek és a szerző protestáns elemekkel színezett, a predestináció tanát tükröző világképe között fennáll, s amely végső soron leszűkíti, lekerekíti Nexö regénytípusának társadalomrajzát és ideológiai távlatait. Jack London esetében viszont fordítva jár el. A szerző természetfilozófiai alapozottságú világnézetéből indul ki, amely szembeállítja a tőke által megbontott társadalmi egyensúlyt a természet idealizált képével. Mácza elemzései nemcsak azt mutatják ki, hogy az ebből a világképből kinövő „erős" és „cselekvő" ember eszménye miért szenved szükségszerűen kudarcot a tőke elleni harcban, hanem azt is, hogy a harcot indukáló romantikus szemlélet is szükségszerűen gátat emel a társadalmi folyamatok objektív megismerése, illetve megjelenítése elé. De — s itt hadd ugorjuk át a különféle regénytípusok és struktúrák s a legkülönbözőbb lírai magatartásformák leírásait — Mácza elemzései nemcsak azokat a jelenségeket tipizálják, amelyekben a marxizmustól idegen ideológiai beütések gátolják az egyébként jó szándékú szerzőket a történelem, a társadalom, a munkásosztály és az osztályharc valós megismerésében, hanem azokat az irodalmi alkotásokat, törekvéseket is, amelyekben már kétséget kizáróan jelen van a marxizmus; ám ez a jelenlét még nem teljes: nem a világkép egészét határozza meg; vagy fordítva: a világkép egészét áthatja ugyan, de csak töredezetten, félig elsajátítottan, esetleges neofita túlzásokkal kísérten. S itt újra a kortárs irodalomnál vagyunk, annál a vitánál, amely vörös fonálként húzódik végig a köteten. Franz Jung, Josef Roth s főleg a magyarok: Illés Béla, Barta Sándor, Lékai János, Hidas Antal, Komját Aladár alkotásaiból vonja le a szerző azt a következtetést, hogy a kor színvonalán álló szocialista író már nem elégedhet meg a proletárvalóság epizodikus, esetleges, egymástól elszigetelt részleteinek a reprodukálásával, ami nemegyszer csupán az aktuális politikai jelszavak visszhangzásából áll. Arra kell törekednie, hogy műve mögött széles, objektív és történeti kép álljon; látnia kell a valóság egészének mozgásait, összefüggéseit, hogy a proletariátus osztályszerepét a társadalom egészének összefüggéseiben, a kor történeti folyamatának szerves komponenseként érzékeltethesse.