Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 1. Irodalom és munkásosztály Nyugaton (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1980)

Botka Ferenc: Előszó

Mindezekhez hadd tegyük hozzá: követelményrendszerének jogosságát és igazát azonban Mácza nemcsak „negatív példákkal és elméleti érvekkel kívánta alátámasztani. Érzékeny szemmel figyelve frissen - és nem minden emóció nélkül — reagál a nyugati szocialista irodalom minden olyan alkotására, mint például Johannes R. Becher Levisite avagy az egyedül igazságos háború című regényére —, amely a fejlődés új, magasabb szinten való kiteljesedését ígéri. A tényekhez azonban itt is ragaszkodik, nem hallgatja el a kötet művészi fogyatékosságait, de azok mögül gondos kézzel bontja ki azt az ideológiaiszemléletbeli újat, ami a jövő ígérete. S itt már elérkeztünk az ún. „ajánlásokhoz". Ajánlások helyett - fejlődésvonal A mai Európa művészeté-ben Mácza külön fejezetben foglalta össze az avantgarde-nak azokat a vívmányait, amelyek felhasználását hasznosnak ítélte a szocialista irodalom jövője szempontjából. Jelen könyvében formálisan nincs ilyen fejezet, az „ajánlások" mégis jelen vannak. Mégpedig a kötet Elméleti következtetése-iben, abban a részben amely a tárgyalt jelenségek műfaji, tipológiai felsorolását követően jelöli ki — sajátos, magasabb szintre emelten - a „munkásokról és a munkásokhoz szóló irodalom" fejlődésvonalát, illetve a fejlődés három, egymástól jól ekülöníthető fázisát. A fejlődés e három alaptípusa ui. úgy foglalja össze a korábbi elemzések eredményeit, hogy azok összegezésében új szempontok, új összefüggések kerülnek előtérbe. Ezek az összefoglalók egyrészt hangsúlyozottan szólnak a műveket meghatározó ideológiák társadalmi bázisáról, szociológiai hátteréről, másrészről felsorolják azokat az írói-alkotói módszereket, amelyek a maguk belső logikája folytán törvényszerűen társultak a kérdéses ideológiákhoz, azok formai hordozóiként. (Mint könyve előző részeiben, a szerző itt is differenciáltan fogalmaz. Nem „tiszta" típusok lehatárolására törekszik. Az alaptendenciák felvázolása mellett jelzi azok konkrét megjelenésének sokféle lehetőségét, sőt esetleges keveredését s így ellentmondásosságát is.) Hogy a könyv e zárófejezete nem puszta látlelet, hanem valóban „ajánlás", azt a fejlődési tipológia negyedik, befejező szakaszának a beiktatása-jelenléte bizonyítja; hiszen ez a még csak alakulóban levő és fejlődésében lezáratlan szocialista (Máczánál „proletár") irodalom körvonalait igyekszik megragadni - nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy elméletileg elősegítse további kibontakozását. Nem kétséges, a könyv tartalmának ez az emelt szintű összefoglalója az egész kötet mondanivalójának lényegét fejezi ki, azt a gondolatkört, amiért kutatásait egyáltalán elkezdte, s amivel hatni akart korabeli és későbbi olva-