Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 1. Irodalom és munkásosztály Nyugaton (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1980)

Botka Ferenc: Előszó

Nem hálás feladat, de mégis — számos művet elemezve mutatja ki, hogy az ideológiai és pszichológiai momentumok között szakadék tátong, mi több: a helyes ideológiai koncepció e koncepciótól idegen polgári, kispolgári magatartásformák közegében jut kifejezésre, ami eleve lerontja az alkotások művészi hitelét. Az írók által megfogalmazott eszmei igazságok önmagukban, a műből kiszakítva, helytállóak ugyan, megfogalmazásukból azonban hiányzik a kellő élet- és valóságismeret. Az így kifejtett igazságok ilyenformán eleve elvontak maradnak, mi több: azáltal, hogy nem áll mögöttük az élet, a társadalmi valóság összefüggéseinek hitele, nemcsak a kérdéses mű esztétikai értékét teszik kétségessé, hanem az önmagukban helyes, de művészileg elvontan, sematikusan megfogalmazott társadalmi igazságokét is. Keserű, de mégis kimondja, hogy a kellő társadalmi és pszichológiai háttér nélkül megfogalmazott jelszóköltészet vagy tendenciairodalom nemcsak művészileg kérdéses, de bizonyos mértéken túl: kompromittálhatja magát az eszmét is. Mácza úgy látja, hogy az ebbe a körbe tartozó alkotások forradalmi frazeológiájuk ellenére sem tartoznak a „proletárirodalom" körébe, helyük legfeljebb az előzmények között lehet. Ideológiák és struktúrák A maga korában oly aktuális életesség kérdése szükségszerűen került előtérbe az Irodalom és munkásosztály Nyugaton - nemegyszer élesre fogalmazott — szövegében. A „proletárirodalom" és a ,,munkásokról és a munkásokhoz szóló irodalom" differenciálása másik, tartalmi kiindulópontjának: a művek világnézeti és ideológiai hátterének, hordozójának a bemutatása már sokkal nyugodtabb, „akadémikusabb". (S tegyük hozzá: a mai olvasónak ez a rész kínálja az élvezetesebb olvasmányt.) Mint a bevezető is jelzi, a kötet nem történelmi áttekintésre törekszik. Módszere — a tipológia. Filozófiailag szólva: a művek és életművek sokaságának Jelenségköréből" kiválasztja azokat, amelyek a legtipikusabb ideológiákat és magatartásformákat testesítik meg, s azok egyedi elemzésén keresztül rajzolja fel a szocialista irodalom korábbi szakaszainak mérföldköveit. E jelenségkörből általánosított „útjelzőket", illetve bizonyos vonatkozásaikat azután ismét a tipológia segítségével rendszerezi, hogy azok egymás mellé állításából és szembesítéséből újabb következtetéseket vonjon le a „munkásokról és a munkásokhoz szóló irodalom" különböző alkotó módszereinek kialakulásához és ideológiai fejlődésvonalának meghatározásához. Munkája során a szerző mesteri kézzel váltogatja megközelítési módjait. Elemzéseiben hol az indukciót, hol a dedukciót alkalmazza, hogy a segítségükkel nyert következtetések alapján fogalmazza meg azokat a műfaji struktúrákat, amelyekben egy-egy ideológia megjelenik, vagy fordítva: az is-