Gál István szerk.: Babits Mihály – Szilasi Vilmos levelezés (Dokumentumok) (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1980)

Babits Mihály és felesége és Szilasi Vilmos és felesége levelezése

gorúsága és formabiztonsaga, az a nagy dolog. Olyan, mint Sophoklesé és Euripidesé, olyan, mint a görög szobrok szigorúsága, mely a formák győzelmét hirdeti az anyag fölött, a lelki harmónia mindenfölöttvalóságát, a harmóniáét, melynek megvannak a maga belső mechanikai törvényei. - ön ennek a forma harmóniának mestere, különösen, ami a belső formát illeti, - a drámának lírai formáját, - zenéjét, amelyhez legjobban Aischylos értett, meg Sophokles. Az a csodálatos, hogy a formaszigorúsága nincs meg a dráma formát illetőleg. Rosszul mondom, hogy nincs meg. Bizonyos megvannak ennek a dráma formának belső törvényei is, mert kompozíciója, mint a legtöbb Euripides darabé, ha egy kissé elbeszélésszerű is, mégis megkapja azt a bezártságot, amely sajátja a dráma formának, de nem sajátja az epikának. Itt a dráma harca a végtelenséggel folyik, - nem az embernél hatalmasabb hatalmakkal, hanem az embertől idegenekkel, - az embertől távolállókkal, amelyeket lehetetlenség utolérni az embernek. Azért nem is lehet harca velük drámai, csak lírikus, mint az Alkestisben Herakles harca a halál ellen, mint Euripides Heraklesének csodálatos jelenetében, ahol Theseus láthatatlanul köröskörül járó istenekkel vitatkozik. Azért hiszem, hogy Aristotetesnek nem volt igaza, mikor a sorsot tekintette a dráma formáló elemének s a küzdelmet a kifejezésnek. Amint a boldogságra törekvés a lényege minden forma alkotásnak, — úgy a fájdalom a formáló eleme a drámának s a katarzis a boldogság, amely a fájdamon árad keresztül. Azt hiszem az ön drámai formájával sikerült megértenem a görög drámának is és általában a drámának formai törvényeit, - legalább nagyjában egyelőre; sikerült megértenem azt a belső Urát, mely kicsendült Aischylos Eudaimónesétől Euripides legutolsó darabjáig mindegyikből. A Urikum és a tragikum szorosan összetartoznak, mert a tragédia az a műfaj, amelyben a lélek a fájdalmat fejezi ki s a fájdalom és a zene összetartozik. (Formának a lélek kifejezését nevezem bármilyen anyagon, s így mondhattam, hogy a tragédiának formája a fájdalom s így vállalkozhatom majd valamikor arra, hogy a tragédia összes sajátságait ebből a formaprincipiumból levezessem.) Természetesen nem akarom azt állítani, hogy nem érzek bizonyos idegenkedést, legalább valami keveset, az Ön dráma formájával szemben. Ha meg is tudom érteni, mégis túlságosan komplikáltnak tartom, hogy úgy mondjam barokknak, lírával és részletezéssel kissé tömöttnek, ami még jobban érezteti a kompozíció lazaságát. A tragédia végének erős zeneisége emlékeztet az Eudaimones végére, mely egészen opera-szerű nagy kantátáival. Csakhogy ott a zene mintegy titkolja a drámaiságot, emberiébbekké teszi a méreteket és tükröztetve a dráma hatását mélységben és lirikusságban nyer. A Laodameia remek végével szemben kissé az a benyomásom, hogy a zene epikus céloknak kénytelen szolgálni s ez lírai tartalmának rovására történik. (Ennek se kell mindig így lennie. Pl. az ön Danaidák kardala, - de legtöbbször képtelen líra epikus céloknak szolgálni, - mint oly fájdalommal tapasztalhatni Pindarosnál. ) Sőt egész kevéssé az a benyomásom, hogy a kardal a holdról, amely felejthetetlen zenéjű