Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI DIÁKÉVEK

ségi miatt el ne maradjunk. Olyan kedves, meghitt emlék maradt ez a magános fűtött tanterem, a zajongó fiúk, a kevésbé szigorú tanárok. Én már nagy lány voltam, a fiúk is megnőttek, de még gyerekesek voltak, félszegek. Most is előttem van Lőrinc, magas, fekete alakjával, mintha mindig fekete ruhát hordott volna. Barna haja a szemébe lógott már akkor is. Szerette mindenki. Tízpercekben szívesen segített a többieknek, latint, görögöt fordított, fizikát magyarázott. A Kollégiumból sokszor együtt mentünk haza, délután pedig eljött és együtt tanultunk. Én jártam korcsolyázni, ő minden sportot megvetett, mint nem szellemi foglalkozást. A mozit ellenben ő is nagyon szerette, színházban, hangversenyen is sokszor voltunk Ágnesékkel együtt. Ezután a kedves kollégiumi közjáték után bekövetkezett nemsokára, amitől féltünk: sorozták az 1900-ban született fiúkat. Lőrincet is bevették. Nemsokára katonai érettségit tett az osztály jó részével együtt, rendes érettségire mi csak 12-en maradtunk. Március 15-én Lőrinc bevonult katonának. Eleinte határtalanul kétségbe volt esve, de azután megtetszett neki a katonaság, mint valami újfajta játék. Persze, mint katona is tovább járt hozzánk a Dienes-házba. Eleinte panaszkodott a katonaságra és már a végére gondolt, amikor újra lehet tanulni .De mégis a katonaság kezdte lassankint megváltoztatni. Egyszer elhozta megmutatni nekem a puskáját, ekkor ábrándult ki belőlem először, azt hiszem. Utáltam mindenféle fegyvert, mint a háború eszközét, ö csak az érdekes játékot látta benne s kezdte nekem mutogatni csínját-bínját. — Vidd innen, nem is akarom látni — mondtam. Sose felejtem el csodálkozó és csalódott arcát. Nem voltam többé a pajtás, akit minden érdekel, lány voltam, aki fél a puskától. Igen, lassanként megváltozott, elvesztette lányos elpirulását, kedves félénkségét. Már megtörtént, hogy nem tudtunk miről beszélni. Aztán a zongorázásom se érdekelte. Kezdett cinikus lenni. Mintha lenézte volna az olvasmányokat, amikről eddig oly lelkesen beszélgettünk. A kedélye hullámzott. Másnap már megint a régi volt. Ekkoriban sokat beszélgettünk az én pályakérdésemről. Érdekes, hogy sose beszéltünk házasságról, annyira természetes volt akkoriban, hogy ő túl fiatal hozzám (szüleim bizonyára azért engedték ilyen nyugodtan ezt a barátkozás!), ha egykorúak voltunk is, de mikor lesz még ő „házasulandó férfi". Nem, erről nem beszéltünk sose, így nem tudom, ő magában gondolt-e erre vagy tényleg annyira fiatal volt, hogy házasság eszébe se jutott? Ez a valószínű. 1918 tavaszán és nyarán nagyon sokat sétáltunk a Nagyerdőn, de sokat veszekedtünk is. Április 25-én ezt írom a naplómba: ,,Ma délután összevesztünk Lőrinccel a buddhizmuson. Mostanában rosszked-