Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI DIÁKÉVEK

vei játszik, de sértő diszharmóniával gúnyolja kontár pengetőjét. Ezerhúrú lant, melynek annyival is nagyobb a vonzóereje, mivel minden lantos másképpen kezeli. A lírában legkevesebb igénnyel lép föl a dal, a „tárgyak szemléletének és az okozott merengésnek elröppenő képe." Egynéhány odavetett szó, egy kép, legtöbbször egy kis hangulat, mely éppen frisseségével és naiv bájával megragadó. Egyetlen emberi érzelem sincs, amit a lírai költészet ki ne tudna fejezi. Mily végtelen finomságot rejt magában Szapphó és Pindarosz egy töredéke, vagy egy picinyke anakreoni himnusz! Catullus enyelgésében mily páratlan tehetséget csodálunk, szinte nem hinné az ember, hogy a praktikus észjárású rómaiak között ilyen is akadhat! A szelíd és tiszta Tibullus, a féktelenül lobogó Propertius, a hamvadó tüzű Gallus, a színes, szerelmes szavakkal síró álszent: Ovidius és az utolérhetetlen költő-filozófus : Horatius ... — mily végtelen skálája az egy anyagból gyúrt és mégis olyannyira különböző egyéneknek és érzelmeknek! Pedig csak a római klasszikus lírai költők kiemelkedő alakjai. — Minden igazi költőnek kell valami újat hozni: amit ma még el sem tudunk képzelni, holnap talán megdönthetetlen szabályként fog hirdetni a költészet. A filozófia sincs kizárva a költészetből; hiszen az óda és az epigramma kisebb-nagyobb mértékű elvontságuk miatt szükségképpen tartalmaznak valamit, valami olyan magvat, amit már az ész vitt beléjük. Horatius egyes ódái egész bölcseletét visszatükrözik; ugyanígy vagyunk Jean Lahore panteisztikus költeményeivel; a mi irodalmunkban hasonló ehhez Madách Az ember tragédiájával; még inkább halál-költészetével. Sőt, a híres és nemrég tragikus véget ért Verhaeren a világvárosok szédületes zsivaját, a gépeket, az időt, a munkát, a tömeget, a szelet stb. — énekelte még —, és a legnagyobb sikerrel! Folyton új és új területeket hódít meg az igazi művész, a verzifikátor csak a már elmondottakat variálja több-kevesebb sikerrel. A költői mű abszolút értékét nem az adja meg, hogy írója mily irányban dolgozott, hanem az, hogy tökéletes-e az a maga nemében, vagy sem. A kifejezésmód változik, a cél egy marad. Századok során nagyon természetes, hogy kellett küzdeni új irányokért, kellett, hogy többfelé keressék az ideált, mely mindig ugyanaz volt: a tökéletesség. És mivel ez elérhetetlen, a harc örök marad. Lehetetlen betelni az új-újabb-legújabb irányokkal, melyek kölcsönösen megtagadják egymás létjogát, holott mindegyiknek megvannak a maga előnyei és hátrányai. Azon körömszakadtig harcolni, hogy melyik ér többet, a romanticizmus, vagy a klasszicizmus, az idealizmus, vagy a naturalizmus, az optimizmus, vagy a pesszimizmus — éppoly haszon-