Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI DIÁKÉVEK

talán fáradság, mint végérvényesen eldönteni azt, hogy a költészet egyik műfaja miért és mennyivel tökéletesebb a másiknál. Ovidius így szól a drámáról: omne genus scripti gravitate tragoedia vincit; biztos, hogy kitűnő dráma többet ér az irodalomra nézve, mint egy kitűnő dal —, de a maga nemében Heine egy 16 soros dala a haldokló nyárról és a haldokló kedvesről, éppoly tökéletes, mint amaz. Csak a tökéletes szép, és a szép tökéletes. Minden tökéletes művész maga teremt magának nyelvet és for­mát, amely (bár ugyanaz a nyelv, amit a mindennapi életben hasz­nálunk) — egyedül az övé és utánozhatatlan. Verlaine-ről mondja François Coppée, hogy költészete egyszerre naiv és komplikált, finom és leheletszerű, az egész árnyalat, az idegek legkellemesebb rezgései­nek fölidézése. Az egész valóban egy természetes, gyermeki mosoly­ból fakad, csaknem népies; oly költészet, melyben a ritmus szabad és összetört, édes harmóniában forognak, táncolnak, énekelnek a strófák, mint a gyermekek körtáncdala — ahol a vers már maga a zene. E fölfogás helyeslése nélkül is meg kell állapítani, hogy e versek helyet foglalhatnak a legtökéletesebb Hérédia-szonettek mel­lett. Nálunk Arany János tökéletes forma-, nyelv- és kompozíció­művészetével szemben körülbelül ugyanily helyet foglal el Petőfi egynémelyük költeményével. — Általában a forma nem számít túlsá­gos sokat. írtak már gyönyörű verseket prózában (mint Baudelaire; nálunk Vajda Péter), sőt hőskölteményt is (Fénelon: Telemachja) ; viszont a verses regény nem ritkaság (Byron: Don Jüanja; Gvadá­nyi: Peleskei nótáriusa, sőt bizonyos tekintetben Arany Bolond Is­tókja is). De hát : poéta nascitur . . . születni kell erre is ! A tanulmány szükséges; nagyon is szükséges, de még mindig nem elég. Szabályok után nem lehet költészetet csinálni, de azért jó szem előtt tartani e szabályokat. Az Ars poetica és Arany Vojtinájának minden sora aranyszabályul szolgálhat. Sosem szabad a költőnek teljesen eldob­ni magát a földről. A túlságos lírai hév ragadja ki rendszerint Pető­fit epikus nyugalmából: epikája rossz; ahol jó, az már nem epika... Igazi lírikus volt, vérét nem tudta megtagadni; és egy született köl­tőt megváltoztatni éppoly lehetetlen, mint megtanulni a művészet­ből azt a részt, mely Petőfi-ket és Arany-okat nevel. Ilyen költők vihetik csak előre a nyelvet, a költészet kifejező­eszközét. A nyelv a legtökéletesebb kifejezőeszköz, mert folyton vál­tozik, csiszolódik, tökéletesedik. Valamint egy szobor szépségét jelen­tékenyen elősegíti, ha nem valami durva kőből készült, hanem finom márványból faragta ki a mester vésője —, éppúgy emeli a költemény értékét, sőt elválaszthatatlanul hozzátartozik annak értékéhez a tisz­ta és tökéletes nyelv, amelyen az megíratott. Más nagy érdemeik fe-

Next

/
Thumbnails
Contents