Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI DIÁKÉVEK

azelőtt már ismeretes volt), és az akkor szokásos Kleist-féle széles leírásokból mindkét művészetnek visszaadja a maga részét. A költészet tehát, mint említettük, időbelileg dolgozza fel a szépet, mégpedig két nagy és különálló részben: az elbeszélésben és az érzelmekben. Az epikus költészet legnagyszerűbb formája, az eposz lehetett az ősköltészet első megnyilatkozása. Arany János és mások össze is szedték a magyar ősköltészet széttördelt kereteit, melyek valóban eposzi formát mutatnak. — Kisebb költői elbeszélésekből keletkezett a mai ballada. Ugyanis a nép ajkán leginkább a dal marad fenn, tehát, ha valamely kisebb bonyodalmat: bűnt-bűnhődést beszélt el a nép, ezt dal alakjában kellett megtenni. Ezért tragédia is, dal is egyszerre a ballada. Míg Arany a székely és skót népballadák alapján meg nem határozta a ballada mivoltát, addig majd minden rapszodikus menetű epikus verset annak neveztek. Goethe és Schiller románcai és balladái között akárhányat találunk, amelyiknek az igazi balladához semmi köze sincs. Mint a reformáció a bibliához, úgy tért vissza Arany János Homéroszhoz. Epikát azonban manapság már alig lehet találni, kiszorították egy időre az apró alkalmi zöngemények. Az eposz meg egész lejárta magát, ez azonban nem kisebbíti az értékét. Hiszen már a Buda halálát is inkább szerzőjének nagy neve olvastatta; ma már eposzt nem írnak és csak irodalmárok olvasnak. Sőt, úgy látszik, hogy az eposz legújabb fajtája, amilyen Oláh Gábor Korunk hőse — sem érhet el sikert. Az epika s általában minden pontosság az elbeszélésben, hűség a leírásban — bizonyos nyugodtságot követel meg. Sok vita folyt már arról, hogy melyik ér többet, a szubjektivitás, vagy az objektivitás? Az első a romantika, a második a klasszicizmus jelszava lett; bizonyos, hogy a szubjektivitás nem képes oly pontos megfigyelésekre, mint a másik. Igen jó példa erre Hugo V. és Flaubert leírásainak egybevetése. De a költészet egyes ágai nincsenek egymástól oly erősen elkülönítve, mint pl. maguk a művészetek. Dante Comediája csudálatosan egyesíti magában az eposz követelményeivel a legtisztább lírát. Ugyanez áll az akkádok csudaszép eposzára, a Gilgamesre. (Német ford.) A ballada dal is, tragédia is. Nagyon régen ismert igazság az, hogy minden költészet többé-kevésbé líra; néha még az öreg Homérosz is elszundít, és még a legobjektívebb epikában is ott rejtőzik a líraiság, a költő egyéniségének előtérbe állítása. A teljes objektivitás lehetetlen, de mégis erre kell törekednünk. A költészet összes műfajai között leggazdagabb a líra. Egy végtelen sok húrú, csodálatos lant, mely Apollo kezében földöntúli zené-