Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)
DEBRECENI DIÁKÉVEK
deti, igényes tanár, aki még a saját költő-fiát Palit sem tartotta érdemesnek a jeles osztályzatra. Házi dolgozatnak egyszer a következő tételt adta: Elmélkedés Franklin Benjámin mondása felett: Ha a gazemberek ismernék a becsületes élet előnyeit — csupa gazemberségből becsületesekké lennének. Lőrincnek tetszett a feladat, nagy gonddal, csupa Wilde-idézetből állította össze a művét, s teljes mértékben meg volt vele elégedve. Gulyás tanár úr már kevésbé, mert — elégtelenre értékelte, olyasmi bírálattal, hogy galimatiász. Lőrinc sokáig háborgott emiatt; hogyisne, ilyet tenni velünk! — velünk, akiknek minden magyar dolgozatunk írott jeles volt. Akkortájt már nemcsak az irodalom vonzott. Ági és Kató igen muzikálisak voltak, Páricsy Berci öccse, Pali meg művésznek készülő kitűnő hegedűs. Így szoktunk rá a hangversenyekre, mégpedig nem akármilyenekre. A háború alatt Debrecenben állomásozott a 36. cseh gyalogezred, ennek a zenekarába mentették át — nagyon okosan — a cseh hangszeres művészek legjavát. Hatalmas szimfonikus együttesük bármely világvárosnak díszére vált volna, gyakori hangversenyeik igen magas színvonalúak. Itt hallottunk először Wagnert, Debussyt és Richard Strausst. A piaristáktól átkerült hozzánk Békés Pista, és hozta a színház utáni izgatott vágyakozást. (Az egyik nagybátyja színész volt.) A színházban Lőrincet csak az irodalom érdekelte, mint bonyolultan összetett művészettel nem sokat törődött vele —, nem úgy, mint Pista meg én, akik később hivatásszerűen foglalkoztunk a színházzal, sőt életünk egy-egy korszakában a mindennapi kenyerünket is ez adta. Azért szívesen vállalt szerepet az önképzőkör nyilvános előadásain: Makai Emil egy verses vígjátékában és Arisztophanész Madarafcjában a költőt játszotta. Saját, szava szerint pocsékul —, én azt mondom: láttam már rosszabb diákszínészt is nála. Ezek az ünnepélyek azonban csak a külső reprezentációt szolgálták, belül az önképzőkörben annál súlyosabban dúlt a csata, és ez mihamar átterjedt az egész iskolára. A mai nemzedék már el sem tudja képzelni, mit jelentett az Adyért való kiállás a Rákosi-vita tomboló hullámaiban, milyen elszántság, erkölcsi bátorság kellett ahhoz, hogy mi, parányi kisebbség felemeljük a haladás lobogóját —, hiszen itt lényegében nem irodalmi irányok küzdelméről, hanem világnézeti harcról volt szó. Bármilyen érzékeny volt is Szabó Lőrinc, rendületlenül állott az élvonalban, kíméletlenül osztotta a sebeket, és keményen elviselte a kapottakat. Pedig gondolják csak el, milyen izzó lehetet ez a légkör, ha abban a kavarodásban, amit a Szekfü—Ballagiügyről rendezett vitasorozatunk felvert —, az ellenfelet a turánista Pröhle professzor később nyilas fiai vezették, nem is ügyetlenül —