Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI DIÁKÉVEK

mondom, ebben a szenvedélyek fűtötte hangulatban egy olyan termetű fiú, mint Kardos Pali, tettlegesen is kiszállt a síkra. A tanári kar is közbelépett, s mi szabályszerű magaviselet-jegygyel megtépázva, de vitathatatlan győztesként maradtunk a küzdőtéren, abban a tudatban, hogy megtettük a magunkét. Legfeljebb az bántott bennünket, hogy Ady nem válaszolt az őt üdvözlő levelünkre. Bár Lőrinc akkoriban már Dieneséken keresztül amúgy is Babits felé kezdett tájékozódni. Kató, ha jól emlékszem, az 1917-es húsvéti vakációban, fel is vitte a Baudelaire-fordításait. Babits, társaságban, érdeklődéssel kezdte forgatni a kéziratot, de közben újabb vendégek érkeztek, s abbamaradt az egész, nem lett folytatása. Lőrincet az is csak kevéssé vigasztalta meg, hogy egy verse osztatlanul nagy sikert aratott az önképzőkörben, még ellenfeleinknél is. Egy szonett volt ez, formailag olyan tökéletes, hogy nyugodtan vállalhatta volna az érett költő is. Ez nem csodálatos, mert Lőrinc már diákkorában tökéletes ura volt a technikának, a bravúr-rímek szinte önmaguktól peregtek az ujja közül. A verset én bíráltam, s mind a szonettet, mind a bírálatot azzal tüntették ki, hogy emlékkönyvbe íratták. Erre azonban már nem került sor. Előbb én vonultam be katonának, utánam 1918 tavaszán Lőrinc. Pár hónappal voltam csak idősebb, de decemberben születvén, hamarabb elkapott a háború rettenetes gépezete. Egy ezredben szolgáltunk, a debreceni 3-as honvédeknél, sőt amikor tiszti iskolából kikerültem, kiképzőjük lettem az önkéntes századnál, szolgálatvezető-féle. Sokszor kérdezték már tőlem, hogy lehet az, hogy Szabó Lőrinc, a reális dolgoktól idegen ifjú költő rangelsőként végezte a tiszti iskolát. A kérdés jogos, hiszen ehhez egyéb tulajdonságok is kellettek, mint szellemi képesség. Nos, nem volt ez egyedülálló: a II. honvéd kerület utolsó négy gyalogsági tiszti iskolájában mind a mi társaságunk tagjai szerezték meg a maximálisan elérhető 36 egységszámot. Sorrendben: a lugosiban Páricsy Berci, a nagyváradiban a tágabb baráti körünkhöz tartozó Huszár Bandi — realista, kiváló matematikus, élénk irodalmi érdeklődésű fiú, most a Dermata igazgató-főmérnöke Kolozsvárt —, a szegediben én és a debreceniben Lőrinc. Pedig erős humanizmusunk miatt háborúellenesek voltunk, irodalmi műveltségünknél fogva inkább franciásak, nevelésünk és a helyi hagyományok révén feltétlenül antihabsburgiánusok és németgyűlölők. De: tudtuk már azt is — Lőrinc az akkor már hadnagy bátyjától is —, hogy a monarchia hadserege félelmetes szervezet, vele az egyénnek szembeszállni öngyilkosság. Tiszti iskolában nincs javító vizsga, aki nem felel meg, rendfokozat nélkül kivágják a harctérre. Viszont a rangelsőség ki-