Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI VERSEK

a mámor, hófehér testek vad illatárja, harapni gyúlt ajkak, idegtépő gyönyör, friss, nyers hús, véres kéj, agyunk elzsibbadt álma, — gyilkolva ébreszt és tüzes tőrrel gyötör. Tudom : mi az isten, mi a szentség, és a béke, tudom, hogy van hit is, hol lombot nem hajt a kín, — de itt már nincs megállás, mindennek vége, vége . . — horgonyt vetünk majd egyszer a Halál partjain. Óh gyönyörök, kínok! (imádság, átok volt tán?) az ég s a föld nem volt soha még mostohább; fel újra, rossz szelek, szakadj ki, szörnyű orkán: bolygó Hollandi útján sodorjatok tovább, — pokolba, mennybe? Mindegy, mi rejti bús világom, gyászkárpitú égbolt, vagy szende csillagok; a bordélyház ködén, túl fertőn s minden átkon egy ideál, egy vágy örökre átragyog!. . . 1918. március 30. HALÁLTÁNC-ÉNEK így: elnyújtózva renyhén és göndör tincseid zilálva, rázva enyhén, kit ennyi kincs hevít: ó bűvölő boszorkány, fehérebb, mint a hó, a lelkem elsodorván álomba ringató mélyére bús gyönyörnek, hol vágyam már elég, imám sír hozzád: ölj meg, a kéj sohsem elég!