Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI DIÁKÉVEK

Ebben az egy emberőltőnyi messzeségben is maga a költő segít eligazodni, mert egykori önképzőkörünk centenáriumán tartott emlékbeszédében világosan megjelölte akkori szellemi összetevőit. Ezek: a családból hozott hajlamok, az olvasmányok, az egyes diáktársak természete, érdeklődési iránya, a tanárok hatása, a város általános kulturális megnyilatkozásai és az országos jelentőségű időszerű események. Nos, a város, az ötven évvel ezelőtti Debrecen. Sokkal szűkebb a mainál, hiszen a Nagyerdő jóformán a mostani Bem térig nyúlt be, a központi egyetem helyén vadon nőtt a bozót, és a klinikákat éppen hogy alapozni kezdték. A kertségek és a telepek csak lazán kapcsolódtak a belvároshoz, mind külön kis világ. De a szűk kereteket az ősi civitás abban az időben már feszegette. Forrongó város volt ez akkor, a hirtelen növekedés lázában; az újságok telve parcellázási panamákkal és csatornázási visszaélésekkel, heves csatákkal a színház igazgatásának odaítélése körül. Lüktetett a provinciális élet, amely az egyetemi városi rangra való emelkedéssel magasabb színvonalra törekedett, és erről az életről egy angyali költő: Tóth Árpád írta a napi krónikát. De már kapott figyemeztető lökéseket is: a gazdasági válságtól, ahogy sorra omlottak össze a felburjánzott szövetkezetek, és a politika hullámaitól, amikor csendőrlovak patkója csattogott a kövezeten a geszti nagyúr hintója körül, kint a Széchenyi utca végi salakon, meg vörös zászlók alatt jogot követelt a népnek a nagy bajuszú, stentori hangú Bokányi Dezső. Mit érzett meg ebből az ideszakadt kisdiák Szabó Lőrinc? Nekünk, nyiladozó értelmű debreceni fiúknak ez az izgalmas élet a sajátunk volt, a mi apáink formálták vagy szenvedték. A Lőrinc apja idegen volt itt, vasutas, mozdonyvezető ; igazi otthona a debreceni üzletvezetőség roppant területe, akkoriban még fel egészen Lavocsnéig. A várossal magával Lőrincet nem sok kötötte össze, legföljebb a nagyanyja otthona, a Bem tér és az ötmalom utca sarkán, vagy nyomdász nagybátyjáék — körszakállas magyar, aki esténként mélán támasztotta a hátát Kossuth utcai kapujukhoz. Itt vidám lányok hancúroztak s egy nálunk két évvel idősebb fiú: Kálmán, a későbbi neves fametsző és festő. Lőrincéknél a Déli soron, a Rákóczi utcán, majd a Veres utca 22. szám alatt semmiképpen sem volt víg az élet. Édesapja: megtermett, fekete, szófukar ember, rányomta a bélyegét a környezetére. Elégedetlen önmagával s az egész világgal. Talán azért, mert gáborjáni előneves, nemes papi családból származván, deklasszáltnak érezte a helyzetét. (Az előnevét jelző G. betűt egyébként Lőrinc is használta a vezetékneve előtt diákkorán végig, sőt még nyomtatásban megjelent első versei alatt is.) Talán az bántotta ezt a komor férfit, LO