Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI DIÁKÉVEK

hogy szegények voltak. De hát szegények voltunk mi mind: a debreceni Kollégiumnak századok óta a „szegények iskolája" az epitheton ornansa, s a mi diáktársaink között is csak mutatóban akadt egy-egy földbirtokos sarj, vagy jobb módú orvosfiú, kereskedőgyerek. Bármilyen okból volt olyan, amilyen, az apától tartott az egész család. Az édesanya: szelíd, törékeny, sokat tűrő asszony, akit annyiszor igyekezett bátorítani az én édesanyám ; a legidősebb gyerek Zoli, nálunk egy évvel öregebb, hallgatag, rokonszenves, csöndes humorú fiú ; Lőrinc, akinek otthon Lenci volt a neve, és még a húguk, Hajnalka is. Pedig ő már a mi serdülő korunkban alig élt a való életben, tüdőbajjal korán halálra szántan a könyvek álomvilágába menkült. Aki a becsi nyarak verőfényes békéjét zengeti magára a Tücsó'/czenéből. gondoljon erre a nyomasztó családi légkörre. Innen került bele Lőrinc a Kollégium nagy olvasztó tégelyébe. Száznál több dárdás — így hívtak bennünket diáknyelven — próbált otthont verni hosszú esztendőkre az óriási négyszög keleti oldalán, egyenként ötvenen felüli létszámú a) és b) osztályokra tagoltan. Nem könnyű dolog volt elhelyezkedni ebben a zűrzavaros együttesben. A híres iskola hatósugara messzire kiterjedt, még Erdélyből és a Bánátból is sorozódtak diákjai, az első időkben egymásnak holtidegenek. Hogy állotta meg itt a helyét az olyan érzékeny fiú, mint Szabó Lőrinc? Mert halljuk csak, miként jellemzi akkori önmagát, remek önismerettel: „Romantikusan érzékeny és érzéki, tehát igen erős, fogékony lélek lehettem, a reális dolgokban viszont igen önállótlan, tájékozatlan és félénk. Ez a két alaptulajdonság szabta meg a magatartásomat és a vágyaimat." Az ilyen alkatú egyéniség termesztésen mindenekfelett, elsősorban biztonságra, egyensúlyra törekszik. Hogy ezt megkapja, Lőrinc a tanulásba vetette ki a horgonyát. Játszi könnyedséggel gyűrte le a tananyag nehsézségeit, — és ez mindvégig így is maradt, egész diákkorunkban. Ez hozott össze bennünket, úgy az első félév táján, a jeles tanuló rangja, bár Lőrinc az a)-ba járt, én a b)-be. Főképpen az, hogy mindketten kitűnően értettük a latint. Ezt a nyelvet, századokon át a Kollégium köznyelvét, birtokba venni tanáraink szemében valahogy a tehetség kétségtelen jeleként tündökölt, és bizonyos hírnevet biztosított, még a felsőbb osztályok előtt is. Lőrinc magától értődő természetességgel viselte ezt az ifjonti dicsőséget. Kijárt neki, s ez így van rendjén; mindig is nagyon jól tudta, már kezdettől fogva, a saját értékét, és ennek elismerését, semmiképpen sem tolakodó módon ugyan, ele el is várta. így kerültünk össze, de a barátságunk tulajdonképpen nem az iskolában szilárdult meg. Voltunk néhányan, városi fiúk, akik lenéz1 I