Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI DIÁKÉVEK

BÊBER LÁSZLÓ SZABÓ LŐRINC ÉRLELŐ DIÁKÉVEI Tisztelt Közönség, halott költő nagy hátrányban van a még élő kortársakkal szemben, nem utolsósorban már csak azért is, mert immár nincs módjában védekeznie ezek visszaemlékezései ellen. Negyven-ötven év — és milyen viharos félszázad! — távlatában egyrészt halványodnak az emlékképek, másrészt meg színeződnek is, és a kortárs gyakorta hajlamos arra. hogy önkéntelenül, ferdítő szándéktól mentesen is, de a saját egyéniségének líráján átszűrve vetítse vissza őket. Hát még, ha ezek az emlékek egy nagy költő lezárt pályafutásának kezdő szakaszához fűződnek, hiszen itt igen közeli az a veszély is, hogy az egész költői műből lenyűgözően kibontakozott arcképet egy sokkal szűkebb keretbe igyekezünk beleszorítani. Szeretném elkerülni ezeket a buktatókat most, amikor egy költői lélek fejlődésének gyökereit kísérelem meg Önök előtt nagyjában felfejtni; azt a pár évnyi időszakot, amelyben a diák Szabó Lőrinc költővé érett, és amelyet a Tücsökzenében örökített meg, késő nemzedékek számára is. Önöknek ez immár irodalomtörténet, néhányunknak azonban még forró élmény, ahogy múlt ifjúságunk tündértaván fölmerül. Nekem különösen is az, hiszen ezekben az esztendőkben a Lőrinc élete s az enyém az iskolában, még inkább az iskolán kívül, a legszorosabb szálakkal fonódott össze. Elnézésüket kérem, hogy ezért, szükségszerűen sokszor használom majd a többes szám első személyét. Éppen ötven esztendeje, hogy mint a Kollégium elsős diákjai megismerkedtünk, s hadd mondjam most az ő szavaival az invokációt: Tűnt évek őre, add áldó kezed, s kalauzolj, édes Emlékezet!