Kabdebó Lóránt szerk.: 50 éves a Korunk. 1976. máj. 20–21–i ülésszak (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1977)
A KORUNK ÉS A MARXISTA GONDOLAT - Botka Ferenc: A Korunk és a Szovjetunió
Az új tárgyilagosság és a szocializmus című vitacikkében egyenesen a szovjet alkotások példájával érvel az irányzat ellen, amelynek módszerét annak hívei a szocialista irodalom egyik fő kritériumává kívánták emelni: ,,. .. az új orosz proletár irodalom tele van ugyan a jelennel és a valósággal, ezért azonban egyáltalán nem szárazantárgyilagos. Sem a stílusában, sem az életérzésében. Teli van ellenben színnel, finom hangulattal és atmoszférával, tele érzéssel és melegséggel." S az életteljesség motívumán kívül megtaláljuk Balázs Béla nézetei között az új tárgyiasságot eszmeileg meghaladó tudatosság gondolatát is, amelyre Panfjorov Bruszki című regényciklusának első kötete kapcsán hívja fel a figyelmet (A nincstelenek szövetkezete című bírálatában —1929). Méghozzá nem a passzív tudatosságra, amely mint írói szemlélet csupán a valóság társadalmi erőtereinek láttatását szolgálja, hanem mint aktív erőre, mint politikumra, amely a tömegekbe hatolva közvetlenül vesz részt a társadalmi környezet átalakításában. A szovjet kollektivizáció első szakaszát megelevenítő regény bemutatásában Balázs a szocialista eszmék ember- és történelemformáló hatását emeli ki, méghozzá egy elmaradt, öntudatlan, a társadalmi fejlődés fősodrától távol eső paraszti környezetben. A regény cselekménye során — írja — „egy titokzatos folyamat világosodik át: az, hogy az érthetetlen, félreértett, visszautasított gondolat (tudniillik a kollektivizációé — B. F.) miként itatja át mégis a sötét gyökereket s szökken magasra a természet öntudatlan növényeként. A politika itt lélektanivá, sőt mondhatni biologikussá — természeti eseménnyé lesz." A húszas és harmincas évek fordulóján Európa-szerte, s így a Korunk szellemi műhelyében is — a tudatosságnak ez a vonatkozása, a politikum és a művészi közeg szerves egységének a kérdése állt a figyelem középpontjában. A német és a magyar szocialista irodalom ezekben az években már számottevő jelenséggé nőtt, amelynek gondozása, interpretálása a már kialakult igényes esztétikai normák szerint folyt. Ez egyben állandó harcot is jelentett a vulgarizálás, a sematizmus ellen; s nemcsak az irodalomban, hanem a művészet más közegeiben is. Mándy Teréz A színház válságán túl... (1931) című tanulmányában az orosz dramaturgia tapasztalataira hivatkozva mutat rá a forradalmi témák színpadi megjelenítésének azokra a hibáira: az álforradalmiságra, a forradalmi frázisra, a felszínes szatírára, a perspektíváatlan nyomorábrázolásra stb., amelyeket feltétlenül száműzni kell a közép-európai gyakorlatból. A széttöredezett részletek, élettöredékek helyett az egész, a lényeg kiemelését szorgalmazza. A témának, szerinte „a ma koncentrált ábrázolásának" kell lennie, amely behatóan és sokoldalúan világítja át ,,a látszólagos káoszt".