Kabdebó Lóránt szerk.: 50 éves a Korunk. 1976. máj. 20–21–i ülésszak (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1977)

A KORUNK ÉS A MARXISTA GONDOLAT - Szabolcsi Miklós: A Korunk és a marxista gondolat

szemhatárát akarják tágítani, informáltságát növelni, és ugyanakkor fórumot adni egy, a polgári liberalizmustól balfelé, a marxizmusig terjedő szellemi mozgásnak. Az is ismeretes, hogy a Korunknak ebben az első fázisában uralkodó színképe a polgári radikalizmus volt, amely viszont napról napra erősebben itatódott át szocialista elemekkel, a marxista gondolattal. A tájékozódásnak ezt az első szakaszát már körülbelül 1928-tól fogva élesebb és világosabb, határozottabb állásfoglalás váltja fel. A bírálat és a támadás fő iránya kétségtelenül a magyar Horthy-fasizmus és mindazok az erők, azok a társadalmi és szellemi csoportok, amelyek a fasizmus épületét a Korunk értékelése szerint tartják, mint ismeretes, a nemzetközi munkásmozgalom fő törekvése ekkor az azonnali forradalomra való irányvétel volt, ez tükröződött a Korunk lelkes és türelmetlen, haragos és olykor kioktató vonalában is. (Ezt az olykor fiatalos lázadásból is eredő keménységet képviselték például olyan eltérő pályájú egyéniségek, mint Haraszti Sándor és Kodolányi János, sőt a fiatal József Attila.) Frontális támadás a Horthy-fasizmus ellen, de ugyanakkor éles elhatárolódás minden, nem a kommunista párttal együtt haladó erőtől — ez az egyik törekvés. A másik a gazdasági világválságot megelőző és főleg az azt követő szellemi krízis idején, ennek a válságnak jegyeit felismerni, tudatosítani, rámutatni a polgári ideológia gyenge pontjaira, és helyette szilárd marxista fogódzót adni. Egy ilyen politikai álláspont mellett érthető, hogy a támadás egyik fő éle azok ellen az erők ellen irányult, amelyek a fasizmus támaszai voltak, és a Korunk ilyeneknek tekintette a hagyományos magyar középosztályból kinövő szellemi mozgalmakat, köztük a népi mozgalom előzményeit. Ezért támadta — az egész baloldallal együtt — a „nemzeti koncentrációt" hirdető Móricz Zsigmondot, a konzervatívnak ekkor joggal tartott Babits Mihályt, vagy a valóban pályája egyik mélypontján vergődő Karinthy Frigyest. Ugyanilyen erővel támadta mindazt, amit a kispolgári és nagypolgári válságterméknek tartott, a Nyugat-ot, Zsolt Bélát, Hunyadi Sándort, Márai Sándort, 1930 után pedig a renegátnak tartott Kassákot és körét. Még ebben a merevebb periódusban is személyileg igyekezett újabb és újabb elemeket megnyerni, és még a bíráltakkal is (Veres Péterrel, Németh Lászlóval, Illyés Gyulával) a személyes, sőt a munkatársi jóviszont fenntartani. Ismét más kérdés kerül előtérbe 1932 után, a német fasizmus uralomra jutásával, a háborús fenyegetés komolyodásával. A Korunk történetének egyik legvitatottabb, napjainkig legtöbbet tárgyalt kérdése a Korunk és a népfront viszonya. Ám a legértőbb cikkek is pusztán az irodalom, az írók szempontjából vetik fel — ez egyik, habár fontos része a kérdésnek. A teljes kép vizsgálatához számba