Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

II. A Munka szerkesztője - Keszi Imre: Egy utolsó beszélgetés

anyám kötet, természetesen még sejtelmem sem lehetett róla, hogy itt végre valahogy együtt van Ady, Kassák és a népi költészet. De bizonyos, hogy Ady és a Változtatnod nem lehet után a legnagyobb vers-élményem ez volt. Adyt és József Attilát önkéntelenül voltam kénytelen legnagyobb művészet-élményemhez, Bartókhoz méregetni, Kassákkal kapcsolatban soha efféle kényszert nem éreztem. Kalandozó-követő hajlamaimat költészete — látszólag könnyen utánozható (a valóságban persze inkább csak rosszul parodizálható) külsőségei ellenére — sosem indította útnak, holott a Nyugat, majd Füst Milán, végül pedig József Attila mindig új és új kísértést jelentett. Prózai kísérleteim viszont nem kerülhették el az Egy ember élete hatását. Ezt a művet a Nyugatban megjelent II. részénél kezdtem olvasni, körülbelül a kezembe került első verseskötettel egyidejűleg, és hogy őszinte legyek, meglepett és kissé elszomorított a versek szinte groteszken torznak ható homályossága és a próza kristálytiszta egyszerűsége közti különbség. - Ha így is tudja, miért csinálja úgy? — tűnődtem tizenhatéves fejemmel - Melyik az igazi? — És miközben eldöntöttem magamban, hogy nyilván a vers, hiszen Ady után igazán nem lehet úgy csinálni, mint Ady előtt, fantáziám már be is fogadta magába a próza sajátos csupasz teljességét. Gondolom, ez a próza jellemezte számomra Kassákot akkor is, amikor személyesen megismertem. A pillanatra, ismétlem, nem emlékszem. Annyit tudok, hogy amikor 1930-nak a magyar munkásmozgalom történetében oly nagyjelentőségű tavaszán és őszén mint néző bevetődtem aMunka-kói egy-egy rendezvényére, már személyes ismerősként üdvözöltük egymást. Megjelenése olyan volt, amilyennek vártam. De hiszen mindenki ismerte hosszú haját, fekete rubaskáját! — Nem is forradalmár, aki már a külsejével is tüntet — állapítottuk meg róla nagy konspiratorikusan a diákmozgalomban, miközben egy alosztálynyi detektív szúrta ki rajtunk a viharkabátot. Noha alig váltottunk szót, kapcsolatunkban mégis volt valamely furcsa személyesség: Megnőttek és elindulnak című regényében közeli, velem egykorú ismerőseimet, elvtársaimat, barátaimat pécézte ki. — Majdnemhogy engem — gondolhattam magamban némi joggal és ez valami sajátságos, bosszúsággal vegyes recipiáltság-érzést váltott ki bennem: szitkok kíséretében tesznek egyenrangúvá. Ennek fejében Kassák számos ellenfele közül valónak becsültem fel magam. Pedig közben megszerettem a verseit is. Igaz, ezek már nem voltak a régiek. „Különféle magvakat őrzök egy korsóban /rezeda mályva kökörcsin stb. magokat amiket ha elültetnék sárga csibék kelnének ki belőlük és lelegelnék virágaim / rossz gondolataim igy bujdokolnak a föld alatt a nap nem füröszti és a szél nem fésüli meg őket soha/

s mindezért kire haragudjak nem tudom..." Ez a hang, a férfias és idilli magány költészete, ez a jellegzetes én-líra senkinél sem szólalt meg olyan gyöngéd és közvetlen szóval, a nyugodt egyszerűségnek olyan kiérlelt erejével, mint Kassák 1930 körüli verseiben. Ezt lehetett szeret-