Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

II. A Munka szerkesztője - Keszi Imre: Egy utolsó beszélgetés

ni, ennek el lehetett felejteni a A{y«gűf-nemzedék, Kosztolányi, Szomory, Füst Milán pózaival szemben kialakított másfazonú faxnikat, a nagy kerek tótkalapot, a fekete inget, a barátságtalan „urám" megszólítást, a kötött vers babonás elutasítását, az iszonyú jelenetet az Ostende kávéház ruhatárában a Nyugatrendezvény után, Kodolányi János hisztériás kiáltozását, Kassák rekedt, kurta gorombaságait, a dulakodást, a kart, amely oly kíméletlenül rázta le magáról azokat, akik le akarták fogni, szóval az egész kassáki „következetességet", mert itt a költő volt jelen. Feleségemmel, Hajnal Annával együtt részt vettünk Kassák ötvenedik születésnapjának megünneplésén, ha emlékezetem nem csal, az Andrássy úti Lidó kávéházban. A Hajnal Anna és Trencsényi Waldapfel Imre által szerkesztett Argonautáknak két szép verset adott. Ezeket együtt vettük át a Vilmos császár úti (ifjabbak kedvéért: Bajcsy-Zsilinszky út) Seemann kávéházban. A harmincas évek vége felé már leginkább ott szeretett tanyázni, növekvő, mármár az elfeledettséggel egyértelmű magányban. Az idő kizökkent és ő nem született helyrerázni azt. Felesége, Simon Jolán temetésének napján volt Budapesten a háborút megelőző első próbaelsötétítés. A temető fölött az egész szertartás alatt nehéz bombavetők dübörögtek. Siettünk haza, nehogy a sötétség az utcán érjen bennünket. Ami mellett kitartott, az kitartott őmellette. 1945 után volt egy idő, amikor valóban ő képviselte leghatékonyabban a művészet szabadságát. Ezt a korszakot, ha nem is holnap, majd tisztázni fogja az irodalomtörténet: én itt saját, vele való kapcsolataimról írok. Nos, ezek a kapcsolatok ez idő tájt elég rosszak voltak. Véleményeink ellenkeztek: neki igaza volt, nekem nem. Kétségtelen, hogy a Szabad Nép és az általam szerkesztett Emberség című folyóirat hasábjain a korlátolt dogmát képviseltem a Magyar Művészeti Tanács vezetőjével és az Alkotás, később a Kortárs (nem tévesztendő össze a mostani, azonos című folyóirattal!!) szerkesztőjével szemben. Akkori nézeteimet és vélekedéseimet természetesen már nem vállalhatom — már 1950-ben sem vállaltam —, de személyes fenntartásaimon visszatekintőleg sem látok okot változtatni, ez időre vonatkozólag sem. Holott 1949 után közös fesszőfutásunk évei következtek. Az ő esete volt a súlyosabb. Én legalább afféle jack-in-the-box szerepét játszhattam: gombnyomásra kidughattam fejem a dobozból, amire jó nagyot ütöttek rajta, visszanyomták és rákattintották a ládikó tetejét. Vagy öt éven át játszottam ezt az ostoba játékot: lehet, hogy a gombnyomásokat saját elszántságomnak éreztem? Kassák konokul hallgatott, és amikor egyszer úgy érezte, itt az ideje megszólalnia, kipakolt mindent. Az eredmény ugyanaz volt, mint nálam, csak éppen a nagyobb zseki fejét durvábban verték vissza a ládába. Aztán az idők megszelídültek és talán ő is megérezte, hogy bizonyos vonatkozásban kezdünk egymáshoz tartozni. Lehet az is, hogy általában eny-