Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

II. A Munka szerkesztője - Zelk Zoltán: Kassák Lajos

sen viselte, hogy azt se levetni, se változtatni, se fokozni nem lehet. De póz volt ez? Ha igen, akkor úgy és csak úgy, mint Babits, Móricz, Kosztolányi szintén már ifjúkorban fölvett s halálig viselt másfajta póza. S amely náluk is, Kassáknál is megszűnt póz lenni, mert azonosultak vele, mert a lényükké ivódott. Az lett volna természetellenes, szokatlan a szemünknek, ha valaha is másképp, másmilyennek látjuk őket. Kassákot egyszer láttam másmilyennek: 1926-ban, a Keleti pályaudvar peronján. Illegálisan érkezett haza Bécsből, s hogy „felismerhetetlenné" tegye magát, csúcsos kalapja tetejét begyűrte, s nyakkendőt, méghozzá csokornyakkendőt kötött... Azt hiszem, a feleségén kívül egyedül nekem sikerült elkapnom ezt a képet: Kassák Lajost csokornyakkendővel. Ugye, megértik, ha már úgy ülök a Bécsi úti kényelmes, meleg lakásban, hogy ugyanakkor nemcsak a Lehel úti fűtetlen szobában, hanem egy Sziget utcai rozoga bérház udvari szobájában is ott vagyok. Emigrációból hazatérve odaköltözött a Sziget utcába, édesanyjához, s néhány hét múlva már ott szerkesztette egy petróleumlámpa fényénél az akkori idők emlékezetes avantgardista folyóiratát: a Dokumentumot. És ott vagyok a szatmárnémeti lakásban, tizennyolc és fél esztendős „modern költő", akinek verseit csak unokabátyám s egy húszéves nyomdász ismeri — s néhányat közülük talán Kassák Lajos is, ha egyáltalán elolvasta a Szatmárról Bécsbe érkezett küldeményt. Elolvasta. Aztán levelet is írt a szatmári fiúnak, arra intve, hogy „ásson magában minél mélyebbre", s jelezve, hogy egyik versét talán már közli is. Ha verseimmel nem is, de ezzel a levéllel beszaladtam a várost, megmutattam minden ismerősömnek, köztük egy gimnazista „úrifiúnak" is, aki felvilágosított, ne legyek olyan naiv, azt a levelet nem Kassák írta saját kezűleg, hanem nyilván a titkára... De elcsodálkozott volna Kassák ifjú tisztelője, ha egy fél év múlva ő is velem érkezik Bécsbe, ha velem együtt kopogtat be a külvárosi lakás ajtaján. De hát egyedül kopogtam be a titkár nélküli albérleti szobába, csak engem láttak ott vendégül ebédre, ami ugyanaz volt azon a hétfői napon, mint az előző vasárnap, s az utána következő kedden is: paprikás krumpli. Ennek a paprikás krumplinak a jó szagát is elvegyülni érzem a feketekávé illatában, de érzem még kint az utcán is, a hatvanas autóbuszra várva, 1967 januárjában. Féktávolságon belül, Bp. 1973. 323-327.