Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

II. A Munka szerkesztője - Zelk Zoltán: Kassák Lajos

is figyeltem: ami mások bukása, tragédiája, az neki erénye és ereje: a változatlanság. Pedig hány korszaka volt művészetének, hány megújulása. (Tudom, nem ért egyet velem, talán kissé bántásnak is veszi, de ide írom: én a legjobban da

: daista korszakát szeretem, amelyiknek A ló meghal a madarak kirepülnek a vezérverse. Csupán az zavar ennek kimondásában, hogy kezd kritikusi közhellyé válni e nagy vers dicsérete. De hát mindenfajta igazságnak ez a sorsa: előbb-utóbb közhellyé válik.) Minden korszakváltása, minden megújulása mögött ugyanaz a nyugtalan s fiatal szándék: sohase válni hagyományossá, a maga műveit se konzerválni ismétléssel. Sohase táplálkozni irodalommal, még a maga műveivel sem, mindig a környező világ, az élet, a világmindenség legyen az eledele. S ami az ilyen írói alkattal, szándékkal, szemlélettel természetes: mindig nekivágni valamilyen fölfedezésnek. Ez az ő változatlansága. Ez az ő töretlen munkakészségének s munkaképességének a titka. Hogy ez elmélkedés, s nem négyszemközti beszélgetés? Nem akarom becsapni az olvasót; eszem ágában sincs interjút készíteni. Se Kassák Lajossal, se másokkal. Sem az íróval, sem a festővel, se gyermekkorom kedvenc labdarúgójával. Négyszemközt akarok ülni velük, kivel egy, kivel háromóra hosszat, hogy előhívjam köréjük gyűlt emlékeimet, hogy azokat szembesítsem velük. Ezt folytatom most, másfélóra múltán, még mindig Kassák asztalánál ülve. Üjra és továbbra is figyelem az arcát, a mozdulatait, fülelem szavainak hangsúlyát. Fölfedezem-e azt a másfajta változást, a későn felvett s ezért vakolatként hulló pózt, a „nagy öreg" pózát, mely szintén oly gyakori az íróknál, főképp azoknál, akiknek öregségét nem kudarc keseríti, hanem művükhöz szegődik a siker, az elismerés. S erre a kíváncsiságomra is a régi arc, a régi — hogy is szokás mondani? - „magatartás" felel. Az az arc, melyet tizenkilencéves koromban láttam a bécsi Atlantis kávéházban, ahol akkor nem a Ma munkatársaival, hanem egyedül ült; akire a kávéházba belépő Németh Andor, emlékszem, ezt mondta: „Kotlik a Kasi..." önéletrajzának első kötete fölött „kotlott", akkor a magyar avantgárdé máig egyetlen vezére, talán éppen a bevezetőt írva, melyben azzal mentegeti „közérthető" munkáját, hogy az nem művészet... „De igen! Éppen ez a művészet!" — mondja néhány hónap múlva Kassák feleségének Osvát, s küldi máris nyomdába a még emigrációban élő író önéletrajzát. És ugyanaz az arc, ugyanaz a tartás, mint később idehaza, mikor új hívek, fiatal munkások, írók, festők, muzsikusok közt láttam őt esténként a Simplon kávéházban. Ülünk egymással szemben másfél órája, talán két órája is, s ekkor jövök rá: nem is lehet ez másképp, ilyen vonatkozásban nem is változhatott. Hiszen azt a számomra, s gondolom, minden kortársa számára emlékezetes pózt, az új művészet vezérének pózát, már akkor oly nagyon egyénien, oly tökélete-