Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

I. A Ma élén - Nádass József: Arképvázlat Kassák Lajosról

tasztrófából végre kezdtünk magunkhoz térni, és egy időre a költő körül is enyhült a légkör, bizakodó, a közösséggel szolidáris művek egész sora született. Mindenki meggyőződhet erről, aki az 1947-ben megjelent Hatvan év című kötetében lapozgat. Viszolygok attól, hogy költőnket apologizálják, csak a helyes értékelésért emelek szót. Emléke nem azzal magasodik, hogy ugyanazok, akiket pályájuk elején segített, akiknek emberi, erkölcsi kötelességük lett volna üldöztetése idején mellé állni, most pedig úgy tesznek, mintha mi sem történt volna —, nem, Kassák munkássága tiszta ítéletet követel. Az egész ember egész munkássága. A forradalmi munkásság írója ő, első tudatos költője. Amikor a későbbi évtizedekben sokasodnak a mártírok, ő érthető módon átkozódva siratja a veszteséget, ez dominál, de nem a kétségbeesés. Amikor a Máglyák énekelnek, akkor nem kívánhatjátok, hogy a költő örömtüzeket gyújtson. A pátosz uralkodik. Viszont ma másként szól a forradalmár költő, mint ahogyan a mai mozgalmi ember is másként viszi a harcot, mint akut forradalmi helyzetben, ötven vagy harminc év előtt. A felszabadulás után, 1947-ben Kortárs címmel irodalmi lapot indítottunk, Kassák volt a főszerkesztő, én az egyik szerkesztő. Az első pillanattól kezdve erős támadásokat kaptunk. Kassák és mi másként értelmeztük, értettük a forradalmi költészetet, mint a velünk hadakozók. Elavultnak éreztük mindazt, amit ők egyedül boldogítónak ítéltek meg. Emlékszem egy vezércikkünkre, amelyben az absztrakció szükségességéről írtunk, hiszen a művész alkotásában nem adhatja az egészet, kénytelen absztrahálni. Válaszul egy kultúrösszejövetelen maga az államtitkár állott fel, majd egy főszerkesztő bélyegzett meg bennünket, hogy mi az absztrakt művészetet akarjuk becsempészni a szocialista kultúrába! Vég nélkül lehetne sorolni mindazt, ami Kassák kedvét mindentől elvette, majd a lapot is elvették, ő visszahúzódott a békásmegyeri házacskájába, ott kerestem fel egyszer-kétszer, de hát felesleges ez a felsorolás. Felesleges sokat hasonlítgatni a végre elismerést nyert, lehiggadt, monumentálissá emelkedett költészetet a félszázaddal ezelőtti lángolóval. Tán első pillanatban a szem a mostanit színtelennek látja, de belülről a lélek kihallja a modulációt, a közösségben élő emberhez szóló emelkedett dallamot. És ha a lángok nem is csapnak magasra, de a fény bevilágítja az emberi tájat, ha kitekintünk versei ablakán. Süvölvény koromban, valamikor 60 év előtt, Walt Whitman hömpölygő verssorai, bölcs hangja vonzott, az első próbálkozásoknál tartó ifjúnak néhány évig ő volt az ideálja. Rokonságot érzek az öreg Kassák művészete és a Whitmané között. Persze Kassák másképpen elkötelezett, ráadásul 60 vagy 70 éves korában ismét másképpen az, miként pályájának kezdetén. Kétségtelen, hogy fiatalkori művészetéhez viszonyítva most nem az indulat, hanem a mesterségbeli tökély költészetének uralkodó eleme. A bölcs hang mellett feltűnik a befelé fordulás, a szigorú, a díszítés nélküli ne-