Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

IV. Részletek öregkori arcképéhez - Fajó János: Nincs többé

a megmaradás legyen erősebb magában. Kevés motívummal dolgozzon először, aztán ráér azt gazdagítani." Gondolom, ezeknek a mondatoknak köszönhetem, hogy viszonylag rövid ideig bolyongtam és letérők nélkül mehetek utamon. Számomra arra is jó példa az ő élete, hogy egyazon embernek lehetnek különböző formájú esztétikai gondolatai. Nemcsak fogalmi, csak vizuális, csak akusztikai — hanem képességei szerint egyszerre többféle is. Senki sem születik egyetlen kifejezési ketreccel együtt csak festőnek, csak írónak; hanem embernek. Az ,,egy ketrec - egy ember" képlettorzulás, a pénzkeresés formáinak jogcíme csupán: gyakorlat. Kassáktól tanultam vásznat feszíteni, mint ahogy önmagam és sorsom vállalását is tőle tanultam. Tájékozódásom fix pontjait, vüágszemléletemet - de barátait és ellenségeit is - tőle örököltem. Odafigyelek mindenre, ezért érdekel szenvedélyesen mindaz, ami a közösségi emberre - a „kollektív individuumra" - tartozik. „Mindig csak korrekt dolgokat szabad csinálni, azt, amit bizonyítani tud, ettől megy előre" - tanított. Megfogadtam. Engem a kényszer - a munka - vitt barátai közé, szándékaim utaltak Kassákra, munkám és céljaim tettek barátjává. Utolsó találkozásunkkor - halála előtt 8 nappal - szomorúan mondta: „No Fajó, nem vitatkozom többé... unom már az egészet". Nagyon bántotta őt kiállításának elhallgatása, „egyetlen sor sem jelent meg az egészről" - mondta. Szembesítést, vitát, életet akart, de nem vitatkoztak vele. Kitértek előle, elhallgatták. Ekkor éreztem, láttam szemeiben a feladást, - a halált. Mi ott a Vajda-kiállításon nem tudtunk, egy szélesebb kör pedig mindvégig nem akart - talán nem mert - vele vitatkozni. 1967. július 23-án délben a rádióból tudtam meg a hírt: Kassák Lajos meghalt. Feleségével mentünk a kórházba. A kalap, az öltöny és egy kis fekete bőrönd volt, amit maga után hagyott ott. Átéreztem a rettenetest: az önmagát megváltott ember nincs többé. „Az igazság emberének nem a világot kell megváltania, hanem önmagát, ez minden előbbre jutás alaptörvénye és ezt a törvényt a ma emberének kell beváltania." Az építés befejeződött. Talán még most is itt élne közöttünk, ha lett volna kivel vitatkoznia. Egy ember elment közülünk. Mesterem épp úgy vitapartner nélkül maradt utolsó találkozásunkkon kiállításával, ahogyan az elsőn is. Anélkül ment el, hogy igazságot vagy cáfolatot kapott volna, pedig csak egyetlen bűne volt, hogy dohányzott.