Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

IV. Részletek öregkori arcképéhez - Fajó János: Nincs többé

szembeni magatartását. A tudatos ember természetes ösztönének harca volt ez a képmutatás, a hazug társadalmi konvenciók ellen. Gyakran meglepett, ahogyan, amilyen elemi erővel - dühvel vagy örömmel - reagált a külvilág eseményeire. Belülről, lefojtás nélkül, nyíltan érzett kifelé. Szabadon érzett, úgy élt, ahogyan ő akarta és nem úgy, ahogyan mások akarták, hogy éljen. Ez sugárzott ki környezetére. Olyan vitapartner, aki az embernek önmagával való szembenézését provokálta. Minden mondatában állásfoglalás, ítélet érződött, makacs eltökéltség, érzelmi puritánság sugárzott belőle. Egyszerre volt lesújtó és felemelő, romboló és építő, vállalta a harcot, az igent - a nemet. Ösi természetessége vonzotta barátait és taszította ellenségeit — „Csukák és pontyok" vízválasztója — ezzel segítette öntudatra ébredésem. Támadó és támadások célpontja volt egész életén keresztül. A mozgás, a harc, a szabadság maga volt ő. Megéreztem tragédiáját — életünk szörnyű voltát — egy öntörvényű, de Önmagába záratott ember rettenetes magányosságát is. Iszonyúan sajnáltam, hogy közöttünk — így félreállítva, elszigeteltségben - kell élnie. Élete bizonyítja, hogy minden az egyénen múlik. Egymásért kellene élnünk, életcélt látni, dönteni, annak megfelelő életvitelt élni, az életet alárendelni céljainknak. Élete hitelesítője volt szavainak. Azokat az emberi magatartási normákat tanultam tőle, amit azelőtt - ha hallottam is ugyan —, senkitől nem láttam megvalósítva. A társadalmi kataklizmák nem sodorták el, megmaradt az építés, a dokumentum vonalában és ezért mi fiatalok — akikben az építés vágya élt - megtartottuk őt. Az alkotó személyéhez mindenek előtt életformája tartozik.és az életforma-élés szintje. Ez a mű értékprogressziója, aranyfedezete, értékeinek stabilizálója. Hogyan él, mit cselekszik. Egyike volt azoknak, aki embernek született és annak halt meg - és ezt előre lehetett tudni róla. Tiszta hittel, szilárd etikával, egyenes gerinccel élt, beszélt, szerkesztett, írt, festett. „Utat mutatott, célt tudatosított, óhajt szított bennem", ahogyan Mácza János írta róla. „Az én vágyam az volna, ha maguk engem ugródeszkának tartanának, mert a növendék a mestertől készen kap dolgokat, hogy onnan menjen tovább. Ugy, ahogy a mester is tovább ment. És ne úgy, ahogy a konzervatívok, mint kismalacokat pórázon, vezetik növendékeiket. Nézze — mondta - sose vágyom arra, hogy valaki úgy fessen mint én, de azt a konzekvenciát vonja le képeimből, hogy úgy se mint Bernáth." Emlékszem, milyen nehéz volt elviselnem nyers, őszinte kritikáit, dogmáim lerombolását. „Miért van szüksége magának figurára - kérdezte — hát a saját fejében nem születnek formák? " — támadt rám. „Én is vagyok olyan konzervatív, mint maga, ha már lefest egy nőt, akkor az legyen olyan mint egy nő, de nem kerül a szobámba." Mindig nagy erőpróba volt a vele együtt töltött idő számomra. Porrá zúzódtam vagy felemelkedtem, lelkesedtem vagy elkeseredtem. „Legyen erős, ne akarjon modern művészetet csinálni. Minden divatos áramlattal szemben az elfogadás mellett