Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

IV. Részletek öregkori arcképéhez - Fajó János: Nincs többé

Fajó János NINCS TÖBBÉ Harminc éves voltam. A szörnyű gyászban ott éltem át a halált... 1964-ben egy Vajda Lajos klub-kiállítás vitáján láttam először. Kassák rövid vitaindító után kérte, szóljunk hozzá. Tartós csend következett. Mi rendeztük a kiállítást, de vajmi keveset tudtunk Vajdáról és a vitaindító Kassákról, így tárgyismeret híján hallgattunk. Kassák indítani akart, provokált: „úgy látom, a mai fiatalok között sok a ponty és kevés a csuka". Ez a provokatív céltudatosság személyes sértésnek tetszett, minden szava káromkodásnak hatott ott a Fiatal Művészek Klubjában. Belőlem tehetetlen dühöt váltott ki - nagyon szívemre vettem azt a pontyot - még ott elhatároztam, hogy megtámadom Kassákot, de előbb tárgyismeretet gyűjtök. Hiába, érvek nélkül verve voltam. írtam egy cikket — közben lehiggadtam — és Kassák igazát megsejtve, egyetlen laphoz sem vittem el, elvesztettem. Kezdett izgatni a kérdés, ki is Kassák? Érdeklődésem gazdag eredménynyel örvendeztetett meg. Akkor éppen Fernand Leger-be voltam beleesve, a francia Léger mellé így fedeztem fel a magyar Bohacsek Edét, Kassák Lajost, Uitz Bélát, Máttis-Teutschot, Nemes Lampérth Józsefet, Bortnyik Sándort. „Rehabilitáltam" Kassákot, kiállítást rendeztünk munkáiból és én mentem el az anyagért, akkor látott Ő először. Később, amikor már rendszeres kapcsolatot tartottunk, megértettem: a ma szokásos emberek közötti érintkezési formáknak Kassák természetes magatartása nem felelt meg. A közéletben éppúgy, mint baráti társaságban nyersen őszinte és kemény volt. Máz, nyál és konvenció nélkülien természetes. Nem nyerseség, durvaság volt ez nála, hanem természetesség. Maga volt a természet egy darabja. Kegyetlenül őszinte és sokszor bántó is, csak az önmagával szembeni ugyanilyen mérvű kegyetlensége ellensúlyozta környezetével