Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

A Nyugat nem akarja ismerni azt a szociális szerepet, amit játszik ... az irodalom ilyen önmagáért művelése egyértékű a közömbösségből eredő társadalmi nihilizmussal." Adyt Bresztovszky kiemeli a nt/uc/atosok közül. Itt is, mint korábban a Népszava— Ady vitában Ady mellé áll, noha ő sem érti a költő igazi jelentőségét. Nem veszi észre, hogy Ady nemcsak a „modernség költője", amint ő nevezi, de egyszersmind a munkásmozgalom költője is. (Bresztovszky Ernő: Kultúra—álkultúra. A Nyugat és kiadványai, Szocializmus, 1909—1910. 4. sz. 187. 1.) Az Ady és a Nyugat körüli viták lényegében csak kifejezési formái voltak annak az ellentétnek, amely a kétféle irodalmi szemlélet között már kezdettől jelen volt. A század elején erőteljesen bontakozó szocialista költészet nem volt képes önerőből megteremteni a forradalmi szocialista irodalmat, sőt arra sem volt képes, hogy magábaolvassza és átértse Ady forradalmi költészetét, s a Nyugat művészi forradalmának eredményeit felhasználva, továbblépjen a maga útján. A körükbe tartozó költők maguk sem képesek arra, hogy végigjárják a munkásmozgalom forradalmivá érlelődésének útját, s hogy ezt az utat költészetükben visszatükrözzék. Eszmeileg és művészileg is megtorpanás jellemzi őket, már a fejlődés korai szakaszán, ezért szűkül le költészetük a szociáldemokrata pártköltészet nívójára. Ez jellemzi Csizmadia művészetét is. A szociáldemokrácia kritikusai és politikusai nem tudták felmérni a munkásmozgalom távlatait, s nem ismerték fel azt a forradalmi folytonosságot, amelyet Ady költészete jelentett a magyar szocialista irodalom továbbfejlődésében, amelyet maga Ady így fogalmazott meg: „Ez az irodalmi háború gyermeke a szocialista háborúnak." (Ady -.Válogatott levelei, Bp. 1956. — 245. sz.) Ady sejtette a kibontakozást s magával kívánta ragadni kortársait. Félreállítása, megtagadása a munkásmozgalom veszteségét is jelentette. A mozgalom ideológusai közül néhányan mégis igyekeztek megtalálni újra azt a közös mezőnyt, amelyen találkozhatott volna a két irányzat. Pogány Józsefnek a Szocializmusban megjelent összefoglaló tanulmánya ismét egy gesztus a haladó polgári irodalom felé: „Ahogy a gazdaságban és a politikában egyre nagyobb számmal és egyre növekvőbb erővel követel tágasabb helyet, magasabb polcot magának a magyar polgárság és proletárság, akként foglal el egyre nagyobb helyet a szellemi életben is. Üj osztályok kerültek be a magyar közéletbe és új irodalmat hoztak magukkal. Üj közönség támadt és a könyvkereskedők és könyvírók ezt az új közönséget akarják kielégíteni. Ez az új közönség sokkalta alkalmasabb komoly kultúrcélokat szolgáló irodalom befogadására, mint a régi, és ebben van a legmélyebb oka a magyar irodalom legújabb neki-