Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

hat versszakban az itt is kiugró „bút" főnév egyetlen kivételével a megformált tárgyiasságok mindegyike, s néha nyílt idézettel is (mint a második versszak második sora), a teológia kozmogóniájá­nak, illetve metafizikájának (a csillagok örök forgása, Cél, Kulcs, világok vihara, hajnal, alkony, stb.) a teológia földi élet képzeté­nek (vétek, seregek, császárok, világ nyomora, ínség, háború stb.) és a teológia lélektanának (szerelem bűne és gyásza, öröm és bá­nat, derű és ború) régóta kanonizált s gyakran már a különféle szent szövegekben is allegorikus tárgyait és fogalmait idézi fel. E szempontból úgy mondhatnánk a költemény három szféra, a lelki, a földi és az égi harmóniájának, e harmónia lehetőségének példa­beszéde; mintha a consolatioban isteni hang szólítaná meg az Ént és vigasztalná meg az embert elmondva, elzengve neki az emberi sors példabeszédét. Ezért mozog az egész költemény annyira általá­nos szférában: a szembeötlően uralkodó elvont főnevek, a sok álta­lánosító, dekonkretizáló többesszám és a közismert allegóriák szö­vegkörnyezetében (lélek, korok, világok, Cél, Kulcs, szerelem, derű, ború, bűn, gyász, sors, véletlen, nyomor, ínség, látás, stb.), ha absztrakttá nem is, de mindenesetre jóval kevésbé tárgyszerűvé válnak még azok a kevés számú konkrét megnevezések is, melyek­hez talán nem tapad már eleve allegorikus jelentéskör (meséskönyv, háború, szem, homlok, planéták). Az idézetekre támaszkodó önkifejezés Babits, s kivált a fiatal Babits formanyelvének egyik állandó eleme, az emberiség kultu­rális hagyományából merítő, abba belehelyezkedő objektiváció egyik legfontosabb eszköze. A megformált tárgyiasságok ilymérvű hagyományossága azonban már mindenképp kivételes. Fiatalkori verseinek legtöbbjében már maga a vershelyzet is, mint mondjuk a reliefhez írt szerelmi vallomás, vagy a sok pszichologikus helyzet­dal, bizonyos feszültséget foglalt magában; itt viszont szakrális, sőt kétszeresen szakrális megnyilatkozási helyzetet vállalt, s ezen belül mintha nem is törekedne egyénitésre, színezésre, bővítményes mon­datrészt alig használ, az igéket pedig legalább is az első hat vers­szakban, mert az utolsó kettő e tekintetben is eltér, a főnevek teológiai jelentésmezejének legszűkebb köréből meríti/' 8 Időbeli mozgás pedig, ismét csak az általánosságot nyomatéko­sítva, végképp nincs közöttük. A vers belső ideje a lélek és a koz­mosz a Vallomásokból ismert közös, időtlen jelene. Babits versének szavaival az „örök" „dolgok" „történésének" időtlen jelene, mely­ben a múltidejű igék mind rég lezajlott eseményeket vonatkoztat­nak a jelenre, a kevésszámú jelenidejű pedig vagy bármikori, vagy 48 Charles Osgood szómező-elméletét a Strukturalizmus című szö­veggyűjtemény ismertette, Európa kiadó, 1971.

Next

/
Thumbnails
Contents