Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

Zenei vers; de muzikalitása egyáltalán nem hivalkodó, mint akárhány fiatalkori bravúrjában, sőt éppen a külső bravúr hiányzik belőle legteljesebben. Az ölelkező rímek közeli összecsengései az indázó mondatok enjambementjaiban tompulnak le, s annál inkább, mert a sorvégző és a sorkezdő szó vonzása gyakorta igen erős. az értelmi ív természetesen köti össze a tárgyat az állítmánnyal (történetét — szerezte)", a felsorolás egyenrangú tagjait (derűt és borút, sorsot és véletlent), jelzőt és jelzett szót (nagyobb — részed), vagy az alanyt és az állítmányt (erőd — ráng); a két szélső sor pedig négy szakaszban nem is rímel egymással. Különálló szót csak egyet emel ki nyomatékosan a rím segítségével is (bút — fútt), — viszont távolibb és csendesebb összhangzásokat végig megzendít versében. így például az ötödik és a hatodik, illetve a hetedik és a nyolcadik versszakban azonos hangok állanak azonos rímhelyzetben és így egymással is harmonizálnak, de a hatodik strófa zárósora ugyanakkor az elsőét ismétli, a harmadik és a negyedik versszak utolsó sorának azonos rímhangjait nemcsak az egyforma ritmus, hanem a közös morfológiai alak (lelkedet — szerelmeket) is nyomatékosítja, s ez a sok nyíltan vállalt azonosság már közel hozza egymáshoz azokat a messzi rímeket is, (például forog—dolog — bánatot—adott — nagyobb—csillagot), ahol valóban csak a véghangzók azonosak, összegezve is őket figyelmeztetően kevés rímhangot használt és variált, s az összecsengések épp csak annyira rejtettek, hogy ne hangozzanak ki túl erősen: az egész egybehangzásának zeneiségére törekedett. Mintha valami végletesen letisztultat nagy lelki hittel és szépséggel akarna kimondani. Bálint György szép szavával: ,,etikus zene", olyanfajta muzikalitás, mely inkább a nagyon egyszerűhez, mint a bravúrhoz közelíti telt rímeit (történetét—ecsetét, borút— háború), de finoman át is modulálja, földúsítja primitív szépségüket részint a távolibb egybecsengésekkel, részint a mondatokba belerejtett sok belső rímmel és alliterációval, legfőképp pedig a felsorolások és ismétlések természetesen adódó hangzóismétléseivel és rím-se j telmeivel. Kiragadott példák mint a k és a t, más sorokban a gy többszörös visszatérései esetlegesnek tetszhetnének, s közülük néhány valóban véletlen is lehetne, ha nem nyomatékosítaná őket a dikció rímeinek, vagyis a felsorolások és ismétlések morfológiai (például a tárgyragok) és a szintaktikai (például: ég se zeng — föld se remeg) azonosságainak sokasága. Miként ritmusa is alapvetően a dikció, a vers egészét átfogó és