Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

darabjai mellé odasorolhatjuk a Kútban allegóriáját, egy már címével is jellegzetes szonettet (Festett cél, puszta semmi) vagy például A sorshoz elkeseredett invokációját, •— s még számos alkotást, (Bakhánslárma, Laodameia, Bolyai stb.) költeményeket, melyek ha más-más színekkel is, de egyazon kérdésfeltevés köré rendezhetők, s mindegyikük akár kimondottan, akár magának a kérdezésnek rezignált intonációjával, tagadó választ ad. Ettől a csoporttól valamelyest elkülönülnek azok a versek, melyek nyíltan is magára az Énre vonatkoztatják a világ vágyott, de elérhetetlen sokszerűségét, illetve e sokszerűség egészének értelmetlenségét, vagyis a célképzetet. Az ellentétes motívumok az Énben szembesülnek egymással: a vágyak végtelenségét daloló, vagy most inkább panaszló Én önnön létének céljára, önnön Sorsára kérdez. Ilyen a már idézett Egy dal is, a keményebben, élesebben megformált Ima, a Szimbólumok első stanzája, utóbb pedig szorosan követve a Május huszonhárom verset, az Októberi ájtatosság majd az Ösz és tavasz között képanyagát figyelmeztető mértékben előrejelző Öszi harangozó. Leginkább úgy mondhatnánk: türelmetlenebbek ezek az alkotások. Mintha Babits azzal, hogy feladta a helyzetdal, a keretes szólás, a rejtőzködés formáit, majdnemhogy a képes beszédet is elvetette volna, az objektiválás s a tárgyak hosszas körülrajzolása helyett fogalmi ellentéteket állít szembe, a nyújtott frázisokat csaknem túlságosan is célratörő, türelmetlenül halmozó mondatok váltják fel, kivált az Ima és a Szimbólumok pedig monoton megszállottsággal ismétli a vágy és a keresés szintagmáit. Igaz, a vérvörös csütörtök után született két vers (s kicsit meszszebbről melléjük sorolhatjuk az Isten kezében keresztény makámáját), bár tagoltabban, célratörőbben, visszahelyezkedik valamelyest a díszítményes-képi ábrázolás irányába —• de mint látni fogjuk, elsősorban azért, mert ezekben már az értelem hangsúlyviszonyai módosultak valamelyest, A verscsoport egészének döntő újdonsága, hogy egyetlen s kétségkívül a legkevésbé mély alkotás (Egy dal) kivételével a vallásos eszménykör, illetve Isten fogalma döntő hangsúlyt kap benne, holott azelőtt, eltekintve az első Theosophikus énekek irónikus-parnasszista rajzától, még a nevét se írta le Babits; a személyes sorsban egyre élesebben megélt ellentét feloldását a transzcendenciában keresi. Valós feloldást azonban az Ima és a Szimbólumok költője nem kap. Létével Isten inkább csak szentesíti, örökkévalóvá, s ezért kínzóbbá teszi a vágyakat is, s beteljesíthetetlenségüket is: mintha a teremtő, úgy mondanánk, egy bergsoni világot alkotott volna, melyben ha van cél, úgy ez maga a soha-ki-nem-elégíthető vágy, az emberi sorsra kérdező verset a Cél keresésének és végső