Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

sornak elvontabb, elméletibb előadása. Ahogy visszafelé haladva szemlézzük gondolatait, éppen az organikusan bontakozó gondolkodói attitűd tűnik fel. Minden későbbi korábbi tapasztalaton és gondolatmeneten alapszik. Konzekvens a versgondolkodás munkálásán is. Esztétikai — irodalomelméleti — előadássorozatának jegyzete hevenyészett, hallgató csinálta, de így is mutatkozik Babits módszeres gondolkodása. Fölvesz bizonyos fogalmakat, a tárgy körére megfelelőket, ezeket úgy hangolja össze tárgyával, hogy törekszik az axiomatikus szintig, s rátalálván az axiómára — gondolatmenetében ez a művész-zseni — ismét elindul, hogy a már fölvett fogalmak és axióma segítségével fogalomrendszert alakítson ki. Rendszerének egyik fontos összefüggése a kifejezés és a formula antinom-párja. A kifejezés a műalkotás jellemzője, az újat adó műé, a formula pedig a már lehiggadt, beidegződött műveké, eszméké. A művészet célja a formula átváltása expresszióra. A kifejezés viszont önkifejezés, a zseni kifejeződése, amikor az élmény éppen olyan eszközi, mint a tény. a nyelv, stb. Az élmény jelentőségét visszaveti ez az elmélet, az élmény másodlagos az expresszióhoz képest. Ezen a ponton jutunk el Babits intellektuális—áttételező, közvetett vers-típusához, amelyben ő a modern versgondolkodást tünteti ki. Az élményköltészettel szemben azt a lírát, amelyet a tárgyiasság, a distancia, a személytelenség, a dramatikus szerkezet jellemez. Ifjúsága idején a barátság kamaszos hőfokán lelkesedik Kosztolányival együtt az új magyar irodalom ügyéért. A nyugati irodalom új képződményeit ha magyarul is megteremthetik majd! Babits nagyobb elméleti készültséggel indul e vállalkozásnak. Nem is állna meg Ady ítélete, amit Kosztolányira vetett, Babits lírája semmiképp nem lesz irodalmi irodalom. A honi szellemi elmaradottság, a parlagiasság és provincializmus, főként abban ismerszik föl szemében, hogy a műalkotást eszközzé degradálja. Babits számára a mű épp oly valóság és érték, mint minden más élő vagy tárgyi valóság, csak dúsabb és teljesebb. Az irodalom önnön létével igazolni képes magát. S ily bizonyság akar lenni saját lírája is. Első verses könyveiben az élménynek alig látszik szerepe. Az élmény legfönnebb indíték. A lírai hőst itt nem a köznapi élmény és nem a lineáris idő mentén képződő életanyag építi föl. Az emlékezet és a képzelet tágítja ki a pillanatot, hosszabbítja a múlt irányában, magasítja a kultúra térbeli anyaga dimenziójában. A sohameg-nem-elégedés és a vállalkozás arra megy, hogy teljes enmaga kifejeződjék, s ebben a kifejeződésben nagy igény és tudás nyilvánul meg. Művészi eszközeit onnan veszi, ahol találja, de mindig