Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

eredeti kombinációba vonja őket. A kompozíciót tartja a legtöbbre, hangsúlyozza a belső formát. Neki a vers beteljesülés, organikus egésszé alakulás, s épp ez az egész, teljes organizmus közli velünk magát. A részek egymásutánja, az okozatosság és linéarités mentén nem találjuk meg az igazi jelentéskomplexust. Horatius zárt és harmonikus versformájába nyugtalanságot és dinamikát visz, amennyit csak kibír a zárt forma. Feszültség van antik forma és modern érzület közt. Gyakori a versépítés egy oly változata a korai Babitsnál, amelyikben a vers teljes értelmét a záró szakasz visszaható sugalma termi. Ilyen vers az Óda a bűnhöz is, amelynek épp ez a kompozíciós megoldása fontosabb, mert jellemzőbb, mint a vers nyilvánvaló nietzschei motiváltsága. Kifejezés és élmény új relációját a Himnusz íriszhez mutatja meg. Az élet ezer változata és színgazdagsága lehet tapasztalat, tehát élménye az embernek. De nem oly intenzitással, mintha akkor éljük meg, gondoljuk el a változatosságot, színgazdagságot, ha sötét van, éj van. A dolgok valódi értékére híjukban eszmélünk. A világ pazar változatossága is az éjszakában igézhető fel igazán. Mert itt nem az élmény, hanem az emlékezet és a képzelet hatalma építi föl ama világot, mely az is, de más is. Mivel a költészet nem másolás, hanem alkotás. Nem a külső világ és nem a „belém esett" világ, mert ami Én. az semmi, „meddő szám, mely nem szoroz, se nem oszt", Morpheus karjai között íriszről álmodik. Idézz fel nékem ezer égi képet és földi képet, trilliót ha van, sok földet, vizet, új és régi népet, idézz fel, szóval, teljes enmagam. Világirodalomtörténetében Browningot jellemzi hasonlóképpen. 1919-es előadásában is szó van a maradéktalan kifejezésről, az önkifejezésről, mint teljes objektivációról. Az unalmas egy-való-világnál több, amit a képzelet alkothat, kedvesebb neki a Mája fátyla, az élmények világa helyett a szabad és tág képzeleti, amely nemcsak való, de mind a volt, s az is, ami csak lehetséges. Éjszaka, mindig csak éjszaka. Mikor minden fekete, amikor nem látszik semmi, de csönd is van, hogy nem hallszik semmi, ez a költői alakítás igazán otthonos közege. A való únása, az élmény semmibevétele, a képzelet szabad éjszakáinak mozgása: teljes eloldódás az itt és most dimenziójából. Az én határai eltűnnek, tér és idő áthatolható, folytonos alak és stílus-váltás, a proteusi ösztön fölszabadítása, mindez egy új költői attitűd akarása, de új poétái módszer is. A lírikus epilógját értelmezhetni úgy is, mint az új poé-