Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

B at a Imre Az intellektualitás, gondolatiság a versben mindig közvetettséget, áttételezési jelent, Ez pedig a legtágabb értelembe vehető ,.modern vers". Vitathatatlan, hogy a Nyugat „modern verse" a legtudatosabban, elméleti indokoltsággal Babits munkásságához fűződik. Nem állítható ugyanilyen könyedséggel, hogy Babits költői gyakorlatában a „modern vers" már a forradalmak előtt — első három verses könyvében — teljességgel megszületik. Pedig annyira, hogy hozzá képest a harmincas évek nagy letisztulása sem hoz lényegesen újat. A közbül eső évtized — a húszas évek — a megrokkanás, szenvedés és lassú gyógyulás nyoma Babits líráján. S nem érdektelen megjegyezni, hogy a Recitatív nagy záró ciklusa, a Béke és háború közt, nincs tekintettel a korábbiakra, a kísérletre, kiszolgáltatottan, lemeztelenült lélekkel dadog és verekszik a háború démóniájával. Most föladja a „modern vers" közvetettségét, a ciklus versei nagyrészt egyenes szövegek. Majd csak a harmincas években talál vissza újra a nagy föladathoz, az új versgondolkodás munkálásához. Hazai vonatkozásban a ..modern vers" az Ady-líra példaanyagából a francia szimbolizmusra fordított figyelem nyomán születik elméleti modell formán. Ami irodalomtudományunkból a középiskolai tanításba szüremlett, higgadt eredménynek látszik, a „modern versgondolkozás": a szimbolista vers képlete. A francia szimbolizmus a modern líra kezdete, s ezt a magyar poézis késve asszimilálta, így különösre alakította. S bár az újabb kutatások — Ady lírájának analízise — kihúzza a talajt ezen elképzelés alól, minden a régiben. Pedig igencsak Király Istvánnak van igaza, amit Babits maga is támogat, mondván: Ady „az ébresztő lökést Párizsban kapta, s ezért a francia dekadensek hatását szokták keresni benne. Költészete azonban nem dekadens. Nem a 'halál rokona', hanem az Élet mohó szerelmese." De melyikünk olvassa Babits monumentális esszéjét, Az európai irodalom történetét, annak is a második kötetét, mely a XIX. századról, annak szellemi mozgásáról fest jelentős tablót. Számon kívül marad ez a remek esszé-szöveg, mert elég róla annyit tudni, Babits világirodalomtörténete egy ízlésforma önarcképe, ahogy Halász Gábor ítélte, s az avatottak azt is tudni vélik, az első kötet még csak hagyján, de ez a második még gyengébb is ráadásul. Noha Babits ízlésformája megéri a tanulmányt, a XIX. századról írott szöveg meg különösen, mert itt összegezi Babits, amit gyakorlatként, elméletként gyűjtött a közvetlen előzményekről ama vállalkozáshoz,