Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

észrevette s bizonyította. S jelentkezik ez a drámaiság, ez az érzelmi és gondolati ellentétekre alapozó líraiság Ady költészetében is, mint azt értelmezői közül elsőként és más-más módon Németh László, illetve Sík Sándor észlelte és tudatosította. Mit jelent e műfajonként másként szerveződő, de lényegét tekintve azonos drámaiság mindkét alkotó életművében? Nem elvont kategóriát, hanem olyanfajta művészi dinamizmust, amely sem közvetlen elődeiknél, sem különböző kortársaiknál nem található. Ez a drámaiság, ez a dinamizmus nemcsak a nép-nemzeti irány századforduló-táji epigonjainál, hanem klasszikusainál sem észlelhető. Arany, Jókai", de még Mikszáth esetében sem és Vajda János lírájában is csak foltokban. Statikusság, az adott társadalom mélyebb örvényeitől tartózkodó alkotói tartás jellemzi őket. S ugyanez mondható el a Nyugat első korszakának Ady és Móricz mellett kibontakozó többi nagyjairól: más alapon és más módon statikusak maradnak. Kerülik a szembenézést a magával ragadó feszültségekkel, a lényeges ellentmondásokkal. Hol akad közöttük olyan dinamikus erejű alkotó, mint Ady, aki drámai törekvései jegyében hagyta maga mögött kezdeti szimbolizmusa olcsóbb játékait, s hozott létre egy hazai és személyes töltésű mitizáló szimbolizmust, majd maga mögött hagyta ezt is, és — mint ezt egyfelől Nagy László, másfelől Király István már érzékelte — a tízes években az avantgárdé kortársává érik, hogy azután azt is túlhaladja? Vagy hol akad az eleven emberi-társadalmi konfliktusoknak olyan konok és megszállott búvára és újra meg újra fogalmazója, mint Móricz? Az 1919-ig terjedő szakaszban még olyan kiemelkedő alkotó életművét is a statikusság jellemzi, mint amilyen Babits Mihályé volt. Lírájának emberi felgyorsulása, igazán izgalmas fejezete később következik. Mintha Ady elsöprő személyességétől óvná önmagát, tudatosan is eltakarja bensőbb szubjektivitását: ebben az időben — Rába Györggyel vitázva mondom — inkább a parnasszien magatartás jellemzi, a szimbolista vonások kevésbé. Babits 1919 után „mer" igazán nagyobb horderejű lírikus lenni: ekkor képes — bár vitázott is vele — az avantgarde-tól termékenyülni, majd Illyéstől s a két háború közötti kor újabb nemzedékeitől. Hasonló a helyzet — kisebb méretekben — Kosztolányi esetében: az ő életműve is 1919 után vált sűrűbbé, jelentősebbé. Ennyit szerettem volna elmondani. A Nyugat táborában jelentkező szociális indulat természetét jellemezni és ennek művészi megjelenési formáit konkretizálni. Mindezzel indító gondolatomat igyekeztem alátámasztani: azt, hogy a Nyugat jelentősége a magyar irodalom folyamatában a nemzeti-társadalmi önismeret terén hozott új felismerésekben összegezhető. így. ilyen értelemben elődünk ma.