Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

szerepet vállal Zilahon, az vitathatatlanul annyit jelent, hogy e nemzetség egészében — bocsánatot kérek ebben az ünnepélyes környezetben a népies szóért — nagyon csóró volt. Ez a csóróság, ez az alulrólíjöttség, ez a plebejus indulat volt a hajtóerő Adyban és Móriczban is, ami művészi forradalmuk különböző mozzanatait lényegében motiválta. Innen, ebből érthető különleges társadalmi érzékenységük. Ez az érzékenység eleinte viszolygást, értetlenséget vált ki a Nyugat más társadalmi helyzetből érkező alkotóinál, később — a történelem menetétől is meghatározottan — többé-kevésbé együttrezdülő visszhangot. Mennyire jellemző a fiatal Babits és Kosztolányi berzenkedése Ady ellen, mert fölborzolja hagyományos nemzeti és társadalmi szemléletüket a náluk előbb induló poéta plebejus indulata. De később Babits is, Kosztolányi is kiléptek ebből a tartózkodó alapállásból, mint ahogy Adyék hatására a Nyugat más alkotóinál is egyre nyomatékosabb lett a társadalmiság, a szociális indulat. így fordult szembe az indító dzsentri környezettel Kaffka Margit, ekként hangszerelődött forradalmas rokonszenvre Juhász Gyula, és így telítődött a szenvedők, a kiszolgáltatottak iránti együttérzéssel Tóth Árpád. S beért ez a tendencia más árnyalattal Babits műhelyében is: ő fogalmazta meg a Halálfiai című regényében az úgynevezett középosztály, a lateiner réteg egyik legmélyebben átgondolt bírálatát, vagy pontosabban szólva önbírálatát. Másként variálva elvontabb részvét formájában Kosztolányi Dezső írásaiban is jelentkezik: sok vargabetű után a húszas évek feszültségeinek áttételes érvényű és nagy művészi erejű regényét alkotja meg az Édes Annában. Mindez nem jelenti azt, hogy a Nyugat áramlatában az egyik pólust jelentő Ady és Móricz-féle magatartás és a másik póluson elhelyezkedő Babits, illetve Kosztolányi megtestesítette szemlélet között nem voltak eltérések, különbségek, akár feloldhatatlan ellentétek. Csupán annyit, hogy a szociális indulatú pólus hatása, sugárzása különböző módosulásokkal, variációkkal az ellentétes pólus alkotóit is elérte, megtermékenyítette. A kifejtettekben megnevezett társadalmi hajtóerő művészi megfeleléseiről — úgy vélem — elég már csak röviden szólnom. Mert egyes elemeiről már az előbb beszéltem, a részletesebb és konkrétabb kibontásra pedig e vita keretei között csak a hosszadalmasságot vállalva lenne mód. Egy karakterisztikus mozzanatra azonban mégis fel kell hívni a figyelmet. Arra az általános művészi értelemben használható jellemző sajátosságra, amit drámaiságnak szoktunk nevezni. Jelentkezik ez a drámaiság, ez az atmoszférikus erő Móricz prózájában — novelláiban, kisregényeiben, később regényeiben —, miként azt a nagy író életművének legtöbb elemzője