Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

mas és tekervényes volt tehát az érlelődés menete a kor nagyjainak bármelyikénél, míg elérték azt az önmagukat, akit ma méltatunk és elsősorban ismerünk. Ady pályája során egy évtized kellett hozzá: 1896-tól 1906-ig. Nehéz azonban megérteni, hogy ilyen visszahúzó hatások közepette (mert ilyenfélék Adyt Debrecenben és Nagyváradon is érték még, s hasonlóan nehéz és körülményes „szellemi megszületéséiről Móricz több művében írt) milyen hajtóerő vezette a Nyugat nagyjait. Miképpen lehetséges, hogy nem a hagyományos közszellem folytatóivá váltak, hanem éppen ellenkezőleg, szembefordultak azzal, és az új, plebejus szemlélet kialakítói lettek? Ezt a hajtóerőt Móricz is és Ady is tetszetős formában igyekeztek megnevezni: deklasszált családi helyzetüket, származásukat emlegették. A deklasszáltság-tudat más-más módon mindkettőjük családjában élt: kevés vagy majdnem semmi valóság-alappal. De alulmaradottságukat, nehéz helyzetüket magyarázó legendás felnöveléssel. Művészi motívummá, s így ideológiai fegyverré Ady és az ő nyomán Móricz avatta ezt a családi önvígaszt: a kisemmizettség gőgjét és az adott társadalom belülről való bírálatának lehetőségét, jogát kovácsolva belőle. A valóságos helyzet azonban más volt, mint ami az önkéntelen és a tudatosan szervezett legendákban szárnyra kelt. Móriczról már hozzátartozói megkezdték a legendák szertefoszlatását, s könyvében Czine Mihály véglegesítette és teljessé tette ezt a képet. Egyre több adatunk van arra, hogy Ady esetében is kideríthessük: a deklasszáltság aligha bizonyítható. A kor szellemének megfelelően hasznosítható hamis tudat volt az inkább. A tények azt mutatják, hogy Ady Endre a mélyből, a majdnem nincstelenségből jött. Adatszerűen visszapergetve a bizonyítható Ady-ősök helyzetét: találkozhatunk megkapaszkodó ösztönnel és némi ügyességgel, de az Ady Lajos emlegette „ősi fundus"-sal sehol. Nem lelhetünk olyan földet, amely régi jogon az Adyaké volt. Sőt hozzátehetjük, hogy a sokat hangoztatott nemesi levelüket sem látta senki. Ebben az öszszefüggésben kap jelentőséget az az újabban előkerült levél, amelyet Ady az 1910-es esztendőkben írt Kozma Andornak. Elmondja benne — sok más megnyilatkozástól eltérően —, hogy ő és öccse voltak családjukban az elsők, akik az egyszerű létezés öntudatlanságából, a röghöz tapadottságból a magasabb régiókba kidugták a fejük. De hasonlóképpen elgondolkoztató az az egyik történészünk szóbeli közlése nyomán általam őrzött adat, mely szerint 1867 után akadt Zilahon egy Ady nevű börtönőr. Tudomásunk szerint nem vérrokon, legfeljebb névrokon volt az illető, a szélesebb és Szilágy vármegyében bőséggel található Ady-nemzetség egy tagja. Viszont ha egy nemzetségbe kerülhet olyan valaki, aki 1867 után börtönőri