Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

tartják. Vagy: Lorca Mallarmé költői technikáját már Gongoránál felleli. Vagy: T. S. Eliot tiltakozik Baudelaire és Verlaine rokonítása ellen, és Symens Swinburne-inspirálta zenei Baudelaire fordításait bírálva hangsúlyozza, hogy Baudelaire fogalmi költő volt, akinél minden szónak önálló, fontos jelentése van. Vagy: a szimbolizmus nagy divatja idején Lautréamont teljesen, Rimbaud és Mallarmé csaknem teljesen ismeretlen hazájában is, Európában is. Vagy: A Fűszálak egyik versében Walt Whitman az önellentmondás jogát hangsúlyozza. A Fűszálak a Romlás virágaival egy esztendőben jelent meg, és Eluard éppen azért dicséri Baudelaire-t, mert bátran mert ellentmondani önmagának. Itt jegyezném meg: a „mint" kötőszó elhagyását a hasonlatban semmiképpen sem tartom a szimbolizmus vagy az úgynevezett szimbolizmus megkülönböztető jelének. A Tündérálomban ezt olvasom: Oh lassan szállj és hosszan énekelj Haldokló hattyúm, szép emlékezet!... Az év végén című versét pedig így fejezi be Petőfi: Zengjék vissza az időnek Bércei, a századok. De azért, ami tagadhatatlan: Babitsban volt valami konzervatív. Rimbaud-tól és Whitmantől egyaránt idegenkedett. Még egyszer megismétlem: hozzászólásom nem esszé, hanem közismert tények széljegyzetszerű elismétlése. Említettem már máshol, hogy Pierre Guerre 1962-ben Apollinaire-t és René Chart állította szembe. Az előbbi a háborút, mert verstémákat szolgáltatott, végsősoron örvendetes dolognak tartotta, az utóbbi, negyedszázaddal később, az emberiség jövőjét és létét fenyegető szörnyűségnek- Milyen könnyen is megfordítható lenne minden, milyen könnyen bizonyítható lenne, hogy a francia költészet lemaradt a magyarral szemben, mert csak Char értette meg azt, amit Ady . . . És a Guerre-tanulmányból levonható tanulsággal szeretném e széljegyzeteket zárni: egyetlen vagy kevésszámú kritérium alapján nem dönthető el a fejlődés vagy lemaradás kérdése. De vajon egyáltalán el kell-e dönteni?