Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

Koczkás Sándor Mondandómat én is — miként többen mások — Czine Mihály írásban kiküldött szövegéhez kapcsolódva érleltem meg. Czine Mihály most itt újabb, az előbbinél gazdagabb szöveget olvasott fel, amely azonban a lényeget, a szemléletet, az értékelést tekintve nem tér el a már korábban ismerttől. Éppen ezért nincs szükség arra, hogy az eddig kialakított megjegyzéseimet, hozzászólás-vázlatomat módosítsam. Az első gondolat, amit a Nyugat-értékelését illetően kifejteni akarok, amivel a Nyugat jelentőségét, szerepét a magyar irodalom folyamatában jellemzeni szeretném, az bizonyos vonatkozásban rímel azzal, amit az előzőekben Király István elnök már érintett. Mert mindenekelőtt arra kell rákérdeznünk, hogy mi újat és lényegeset hozott a Nyugat a mi nemzeti-társadalmi önismeretünkben. A probléma érdemi megközelítésének — véleményem szerint —csupán ez az egyetlen elve lehetséges. A jelenségeket így megítélve Czine Mihály írásos és most elhangzott ,.kettős" referátuma — támaszkodva más irodalomtörténészek vele rokon, vagy az övével sokban egyező álláspontjára is — egészében helyes képet ad. Egyetértek vele abban, hogy a század elején a lírában a szimbolikus, a prózában pedig a naturalisztikus tendenciáknak a szerepe nyomatékos. S még inkább egyezik vele a véleményem abban, hogy mindkét művészi irányzat esetében hangsúlyozza a magyar összefüggésekben megmutatkozó különbségeket, hogy a mi irodalmunk fejlődés-vonalában a tendenciák átalakuló, átlényegülő szerepét ítéli kiemelendőnek. Fontos ebben a vonatkozásban egyértelműen kijelentenünk azt, hogy a Nyugat jelentősége, szerepe 1919 előtt nagyobb, sőt központi volt, míg 1919 után már csak részleges. Miért? Azért, mert a Nyugat 1919 előtt — ha néhány alkotót, illetve írói csoportot, mindenekelőtt Kassákék körét, kezdeményezését, nem is tudott magába foglalni — képes volt arra, hogy a nemzet önismeretében a legtöbbet, a legmélyebbet fejezze ki, hozza felszínre. Mindezt persze sajátos fénytörésben, ami azonban a vállalás, a művészi-önismereti teljesítmény lényegén semmit sem módosít. 1919 után a Nyugat már nem képes ezt a jelentős szerepét betölteni. Nem utolsósorban azért, mert a folyóirat táborából éppen Ady s néhány az ő sugárzásában élő alkotó már hiányzott. De persze elsősorban azért, mert a két háború között fellépő nemzedékek legjobbjai — akár a szocialista alkotók, akár az úgynevezett népi írók csoportjaira gondolunk — már többnyire a Nyugat körein kívül szerveződnek. S e csoportok alkotásaiban a magyar társadalom önismeretének olyan kérdései, összefüggései jelentkeznek, ame-