Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

Akkoriban Maeterlinck már a színpad ünnepelt mestere volt. Ma az egykori nagy népszerűségét követő visszahatás idején Maeterlincket elsősorban a Melegházak című verseskötet szerzőjének tartják, és tagadják drámai esztétikai jelentőségét. És Ibsen? Az ő értékelése is hullámzik. De Ady semmiképpen sem tévedett, amikor a századelő egyik kulcsfigurájának tartotta. Csehovhoz írt levelében Gorkij az orosz Ibsent hiányolta. A tizenkilenc éves James Joyce levélben és kritikában egyaránt mesterének vallotta Ibsent, és ezt sohasem tagadta meg. A norvég íróra nemcsak fiatalabb kortársa, G. B. Shaw figyelt, hanem O'Neil és Williams is tanult tőle drámatechnikát. Suares, Papini és Weininger fontos esszéket szentelt neki. Thoman Mann Freud-beszédében a vadkacsa-probléma egyik sajátos változatát látjuk viszont. * * * Néhány szó Mallarméról: Ismeretes, hogy Kosztolányi Babitshoz írt ifjúkori levelében ,,üres"-nek bélyegezte Mallarmét és „nyavalyásának Verlaine-t. Mallarméhoz később sem tért meg, Verlainetől viszont jócskán fordított. Alig néhány évvel az említett levél után, 1908-ban Paul Valéry egy szigorúan magánhasználatra szánt feljegyzésében, divatjamúlt költőnek nevezte Mallarmét. Valéry ugyan az első világháború után egykori mesterének földi helytartója lesz, távolságtartását azonban még a leghódolóbb hangú emlékezéseiben is megőrzi. Máshol igazolni próbáltam, itt csupán jelzem, hogy Valéry lényeges pontokon szakít a Mallarmé-i örökséggel. Ami pedig Apollinaire-t illeti, legutóbb Szabolcsi Miklós figyelte meg, hogy Mallarméval szemben az Égövek költője gyökeres fordulatot jelent- Kosztolányi ítélete ugyan tarthatatlan, de ha túl komolyan vette volna a Mallarmé-i eszétikát, aligha írta volna meg — mondjuk — A szegény kisgyermek panaszait. Kétségtelen művészetikájával és képalkotásával számos utódját bátorította, de nemcsak Kosztolányi független tőle, hanem Kavafisz is, Auden is, Szabó Lőrinc is például... * * * A Nyugat első nemzedéke elmaradt, mert a szimbolizmust honosította meg a magyar költészetben, mely Nyugaton már lejárt. . . Nem szeretnék terminológiai vitákba bocsátkozni, csupán néhány ismert vagy érdekes dolgot kívánok megismételni. Azt például, hogy egyesek Valéryt, Proustot és a fiatal Apollinaire-t is szimbolistának