Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

laire felfedezése és fordítása kétségtelenül jelentős tény volt, de — és ezt sohasem szabad elfelejtenünk — a francia mester csupán egyike volt azoknak, akiktől a Nyugat költői tanultak. Ady számára a Biblia, Petrarca, Csokonai, Petőfi, Nietzsche, Babits számára Dante, Shakespeare. Swinburne vagy Tennyson (megint csak futólag néhány név) legalább olyan fontos volt, ha nem fontosabb, mint Baudelaire. Tanultak ez utóbbitól, bátorította őket, de mindig a magyar irodalmi és a világirodalmi hagyomány más költőivel vagy áramlataival együtt. Ha a készenkapott magyar irodalmi értékrenddel így vagy úgy szemben is álltak: a régiek és újak küzdelme idegen volt számukra. Akárcsak Apollinaire számára a régiek és újak küzdelmének klasszikus hazájában. Baudelaire a lehetséges nagy költők egyike volt számukra, nem pedig bálvány vagy egyéb. Ha motívumokat keresünk: A Hortobágy poétája mélyén ott van Az albatrosz, de ott vannak Nietzsche versei is. De hol kezdjük el a motívumokat keresni? Az albatroszt is visszavezethetnénk a költők martirológiájárói szóló Voltaire-ig? És valószínűleg még messzebbre ... Visszatérve a lemaradás kérdésére. Valóban korszerűtlenek lettek volna Babitsék, mert még mindig foglalkoztak Baudelaire-rel? Már maga a kérdés is abszurd. Korszerűtlen volt Eizenstein, mert a görögöktől is tanult, hogy a film sajátos formanyelvét megteremtse? Korszerűtlen volt Proust, mert az Ezeregyéjszakára figyelt? Korszerűtlen volt Majakovszkij, mert, mint Tinyanov mondja, Puskinon átnyúlva Gyerzsavinnal fogott kezet? Persze Baudelaire kérdésében nem ilyen egyszerű, mert ő az egyik közvetlen előd, és a közvetlen elődöket általában illik megtagadni. Mégis Baudelaire olyan kulcsfigura a század elején, mint Ibsen. André Gide és Tóth Árpád egyidőben tiltakozik az ellen, hogy Faguet megvetően ír Baudelaire-ről. 1918-ban Apollinaire éppen a modern szellem nevében hirdeti meg az elszakadást Baudelaire-től nagyjából egyidőben azzal, hogy Ady is beszámolt a maga eltávolodásáról. 1921-ben Marcel Proust saját módszerét tudatosítja, amikor a Baudelaire versekben megfigyelhető hangváltásokról beszél- Henry Peyre szerint az első világháború idején vált a franciák számára nyilvánvalóvá Baudelaire nagysága. A két háború között Valéry és Cendrars, Jouve és Eliot ír róla lelkesen mint mesterei egyikétől. Sartre úgy vitázik 1947-ben vele, mintha kortárs lenne, és Aragon is, akkor is, amikor hódol, akkor is, amikor bírál, kortársának tekinti. Korszerűtlen lett volna Ady és Babits, műveltségük vagy problématudatuk elmaradott lett volna, mert értékelték Baudelaire-t? Egyébként is: nagyon nehéz eldönteni,,ki mikor és miért korszerűtlen. Ady 1909-ben tisztelgő nekrológjában búcsúztatta Ibsent. 4 Vita a Nyugatról 49