Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

végpontot jelöljem — mikor, miért és hogyan beszélnek lemaradásról vagy fáziseltolódásról, és nem mellőzhetném azt sem, hogy megkíséreljem definiálni az irodalomtörténeti fejlődés, lemaradás, illetve késés fogalmát. Az utóbbihoz mégis lenne egy megjegyzésem. A lemaradottság feltételez egy élenjáró költészetet, mely mércéül és példaképül szolgál minden más költészetnek. Van ilyen költészet? A lemaradást hangsúlyozók csaknem kizárólag a francia költészethez, annak különböző szakaszaihoz mérik, viszonyítják vagy hasonlítják a magyart. A franciához képest maradtunk le és nem az amerikaihoz, angolhoz, spanyolhoz, olaszhoz, némethez vagy oroszhoz képest. Megilleti a francia költészetet ez a privilegizált hely? Valéry szerint Baudelaire az első francia költő, aki egyetemes hatást gyakorolt az európai költészet fejlődésére. Valéry ugyan lebecsüli Lamartine vagy Victor Hugo befolyását, megállapítása többé-kevésbé mégis helytálló. Baudelaire, mondja Ady ,,a líra egyik legbüszkébb, bújkálón is legtisztább"' fejedelme, és hozzáteszi: „Szenvedő gyászos ősünk ő, akinek egy Carducci, egy Swinburne, egy Dehmel, egy ezeknél jóval kisebb Brjuszov egyenes és letagadhatatlan származottjai. Engem bátorított. . ." Tanulságos névsor, mert a Swinburne-t tagadó T. S. Eliot és a Dehmelt tagadó George egyik ösztönzője is éppen Baudelaire. A Fleurs du Mal megjelenése (1857) kétségtelenül határkő és a rákövetkező két és fél—három évtized a francia líra (és az európai líra) egyik legnagyobb korszaka. A francia költészetnek valami ahhoz hasonlatos felvirágzása ez, mint az angolé volt Blake fellépése és Byron halála között, mint a németé volt Goethe indulásától Heine nagy művéig, és amely — talán nem felesleges emlékeztetni erre — többé-kevésbé parallel az orosz regény aranykorával. 1857 és 1887 között elkészült a teljes Lautréamont-, a teljes Rimbaud-, és a teljes Lafourge-életmű, és csaknem minden, ami fontos Mallarmé, Verlaine, Tristan Corbière és Charles Cros, Leconte de Lisle költészetéből. Ekkor újult meg Victor Hugo is, miként ezt a Századok legendája vagy a Nagyapaság művészete tanúsítja. A francia költészet privilegizált helyét elősegítette, hogy Heine halálával kimerült a francia költészetet több ízben is mindmáig megtermékenyítő német líra (Nerval, Verlaine vagy Eluard egyaránt adósa a németeknek), hogy a viktoriánus kor angol költészete annyi kitűnő költő ellenére sem olyan reveláló, mint a megelőző fél évszázadé volt (Hopkinsot csupán 1918-ban adta ki Bridges), hogy Whitmant és Emily Dickinsont az európai kontinensen^ csupán a XX. században veszik tudomásul. Ez a francia aranykor kimeríthetetlen, hiszen Lautréamont és a ma talán kissé túlértékelt Cros költészete csupán