Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

a Grand Meaulnes-t, Cholnoky Viktor novelláiban a realitást és fantasztikumot majdnem olyan merészen keveri a század első évtizedében, mint később Virginia Woolf vagy Garnet, egyik novellája (A kövér ember) misztikuma olyan lehetőségeket rejtett magában, aminőket majd Franz Kafka bontakoztatott ki, Krúdy és Kaffka némely írásában már két síkja van az időnek — az emlékezés jelene s a múlt, amelyet az emlékezés felidéz —, mint majd Proustnál lesz. Még a regényeit a XIX. század klasszikus módszereivel író Török Gyula is a legfrissebb hangokat kapja el néhány novellájában: a gyermeki lélek mágikus, költői megnyilatkozásairól Alain Fournier és Cocteau előtt ír. Török Gyulánál szinte kézzelfogható a magyarázat: novelláiban a gyermekkori sebek -— a mágnás ősök mindenre vágyásával átélt nyomorúság — gyöngytermése a modernség. S a többieknél is valamilyen egész életüket meghatározó élmény: elsősorban egy fölbomló társadalom megrendült valóságélménye. Nyugaton, a már életképtelenné lett burzsoá társadalom talaján a dekadencia nőtt, amely szinte terméketlen tehetetlenséggel fordult önmagába vissza ; szorongásával és céltalansával a Szépbe menekülve. Osztályélményeik szerint ezt tehetnék a leáldozó dzsentriből jött írók is; többen teszik is. A szorongás és céltalanság — a pusztuló világ esztétikává párolt életérzése — vezeti többüket az emlékezéshez, az irreálishoz, az álomszerűséghez, a révetegséghez, az időből kiesett, álmukba menekvő, élet-halál mezsgyéjén postakocsikázó hősök teremtéséhez. S ehhez a búcsúzkodó, maradék színét ragyogtató dzsentri-világ bőséges írói anyagot adott; így a dzsentri életérzésével induló írók élményeik formába öntésénél ösztönösen rátalálhattak azokra a technikai fogásokra, melyekhez másokat csak hosszas kísérletezések vagy a prousti példa vezetett. Az irodalomtörténet számára megőrizni érdemes dzsentri írók osztályukból kiszakadok voltak. Benne éltek a századforduló forrongó, új utakat kereső társadalmában, s többnyire igenelték is ezt a keresést. Többen kritikával nézték felnevelő osztályukat, s ébredő szociális lelkiismerettel a népet. S minél szociálisabbá és kritikaibbá érett szemléletük, annál kevésbé lett a dzsentri bomlásából táplálkozó érzés meghatározója művészetüknek. így ábrázolásukban is a kritika lett a döntő, az együttérzés csak színező, s az ábrázolt anyagból fakadó művészi formák és a régi érzés utórengéseiből eredő felhangok a kritikai realizmus gazdagítójává váltak. Leginkább Kaffka Margit regényében, a Színek és években. Kaffka Margitban és Török Gyulában amúgy is a realizmus igénye élt. Mások is voltak, akiket a társadalom ábrázolásának a