Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

vágya izgatott, s túl a művészi formálás érdekességén, az emberről és a társadalomról való képet akarták gazdagítani. A század elejének legnagyobb eredménye a prózában a korszerű realizmus megteremtése volt. A realizmushoz a magyar irodalomban a naturalizmuson keresztül vezetett talán a legbiztosabb út. A társadalmi, irodalmi fejlődés elmaradottsága folytán a magyar kritikai realizmus megkésve jelentkezett. Bár voltak jelentős realista írók, az irodalom egésze sokáig romantikus színezésű maradt. A kritikai realizmus a magyar irodalomban, mint Kelet-Európa több népének az irodalmában is, a naturalizmussal nagyjában egyidőben bontakozott, a századelő magyar írói részben a naturalizmuson keresztül jutottak el saját, s egyben egész nemzeti irodalmuk realizmusának a kiteljesítéséhez. Más volt a naturalizmus több vonatkozásban, mint a nyugateurópai irodalmakban. Nemcsak a városi kispolgárságnak, a vidék forradalmasodó parasztságának is hangot adott. S mivel még csak a demokratikus forradalom és a nemzeti felszabadulás volt napirenden, Kelet-Európa polgári írói nem látták oly elrémítőnek a ..demokrata ököl"-t, s érezve a közelgő vihar leheletét, a teljes kétségbeesés ritkábban vett erőt rajtuk. A népi-paraszti-demokratikus mozgalmakhoz való kapcsolódás azt is lehetővé tette számukra, hogy a naturalista író megfigyelő szerepéből kilépve, a társadalmi mozgás átélői, résztvevői legyenek. Kivételesen még a késés fényéből is fakadhatott előny: mire a naturalizmus keletre érkezett, nyilvánvalóak voltak a tévedései, a tudományosság, az élettani determinizmus, a fantázia száműzése — s világosabb az értékes hozománya: a merész társadalomkritika, a szociális érzés és látás. Közel volt a romantika és az orosz irodalom is: mindkettő jótékonyan enyhítette a naturalizmus túlzásait, s költőibb hangra ösztönzött az élet árnyékosabb oldalainak a leírásában is. így lettek a magyar naturalisták is, mint a kelet-európai naturalisták közül többen, kevésbé „provokativok", alapjában társadalmi szemléletűek, elbeszélőbb kedvűek és valamelyest derűsebbek. Legtöbbször a radikális politika szövetségesei. A nyugati naturalistákhoz képest új területeket is hódítottak, vagy legalábbis nagyobb művészettel és valóságismerettel ábrázolták a földmunkás nép életét. A kastély és a falu ellentétét, a parasztság osztályokra tagozódását, az elnyomott nép lázadását. S többen közülük valóban realistákká nőttek. A naturalizmus programját a magyar irodalomban Bródy Sándor 1884-ben meghirdette ugyan, de a zolai értelmezésű naturalizmus csak a 90-es évek elején (Kóbor Tamás, Thury Zoltán) s főként