Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

hozzá. De kétségtelen, és itt megint Oltványi Ambrusnak igaza van, hogy a magyar társadalom szerkezetének mély problémái rejlenek a kérdés föltevésében is. A délutáni vita is egész sor kérdést vetett fel. Az egyik közvetlenül kapcsolódik Mátrai László felszólalásához: a generációs elv, mint segédeszköz, munkamódszer, munkaeszköz mennyiben használható? Kétségtelenül igaza: a „generáció" az egyik mediator, egyik közvetítő, az alapvető társadalmi-gazdasági mozgás és a konkrét irodalmi megnyilvánulás között. És az is biztos, hogy egy sor konfliktust a generációs elv magyarázhat. Én azonban itt vitatkoznék vele: nem tartom ennyire abszolút magyarázó elvnek. Ha csak arra a közhelyre gondolok, hogy Illyés, Szabó Lőrinc és József Attila egy generáció és milyen különbség magatartásban — és sorolhatnám a neveket. Ha arra gondolok, hogy ugyanazon évben, ugyanazon hónapban, sőt ugyanazon a helyen születettek, akik azonos élményeken mentek át — például a negyvenes évek, hogy mondjam? tisztítótüzében, gyehennájában, poklában, próbáján —, milyen különböző bizonyítványt állítottak ki, vagy mennyi különféle magatartásformát mutattak — akkor egy kicsit megkérdőjelezem a generációs elv érvényét. A generációs elv, mint belső színező és mint az irodalmi élet bonyolult mozgásának egyik tényezője kétségtelen használható, de mint magyarázó elv, erősen megkérdőjelezhető. Lényegében nyitott maradt, Németh G. Béla kitűnő felszólalása, Poszler György rendkívül elgondolkoztató, érdekes fejtegetése és a magam odavetett munkahipotézis-sorozata nyomán is, a Nyugat teoretikus-kritikai profiljának kérdése. Amennyiben azt hiszem, kétségtelenül igaza van Poszler Györgynek, hogy a Szerb Antal irodalomtörténetét, a Schöpflin irodalomtörténetét és még bizonyos fokig Halász Gábor legtöbb művét, Cs. Szabó 1945-ig írt minden művét a Nyugat irodalomtörténészi és teoretikus teljesítménye közt kell számontartani, csak akkor lesz a kép teljessé. Ennyiben kétségtelenül igaza van. És az is igaz, hogy az első Nyugat következetesebben dolgozta ki a maga teóriáját és kritikáját, mint mi azt képzeljük. Én is úgy gondolom, hogy az Ady-féle irodalomtörténet éppen úgy, mint a Babits-féle és az Ignotus-féle (amely jóval korábban, a 90-es évektől kezd kialakulni), aránylag koherens rendszer. Változatlanul azt gondolom azonban, hogy az első világháború utáni korszakban a Nyugat „irodalomtörténete" sokat veszített az eredetiségéből, a máig szóló hatóerejéből. Ha végig gondoljuk, hogy azért ma Magyarországon részint az él tovább, a teóriának az az újrafogalmazása, amit Németh László adott, részint az, ami a Nyugatom teljesen kívül Lukács György nevéhez fűződik, vagy az ami lényegében a Nyugaton kívül Bálint György nevéhez — vagy az ami a