Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

Megkapaszkodtam peremén egy dombnak. Kis ház, börtönöm vagy-e? csillagnéző tornyom-e? De ez az alternatív méregetés a Szabó Lőrinc-i megosztottságot is előlegezi: börtön — csillagnéző torony. Babitsnál is Meghalt a jelen, s ami hír fülembe ér, mind csak történelem, Mindegy! a világ süllyed vagy én lettem halott: akként élek mint akik már Változatlanok. (HoZt próféta a hegyen) Mert a világ szétszakadt eseményekre (Szabó Lőrincnél: „az idő szemete"), melyben bandák keresik jussukat és az eseménytelen, örök ideák képzetére: tudta, balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is, századokon át épít, s egy gyermeki civakodásért újra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és a konok isteneket vakítva lobogjon az égig szellem és szerelem — (Mint különös hírmondó ...) A babitsi vers hőse is „elbútt, messze a hírektől". És megvan a rémek között bolyongás képe, és ellentéte a jövőben napfényre jutás látomása is — legfeljebb e jövő Szabó Lőrinc-i és babitsi minősége különbözik: az előbbi e világi jellegű ideát követ, a szép, a kultúra kiteljesedésére vágyik, az utóbbinál „az idők mögött valahol... az Isten tartja székét". Gonosz ligetben járok én, utamat nem látom előre, és mégis biztosan tudom, hogy kijutok egyszer belőle. Nem lesz az már ma, sem holnap, sem holnapután s azután sem,... (Almok kusza kertjéből) Ez a jelent tagadó, az örök ideákat tételező költői világ megfelelő támpont lehetett az 1938-as Szabó Lőrinc számára. Miért nem tudott segítségével körszerű áttekintéssel rendelkező költészetet létrehozni?