Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

Az összes, ezt a jövőt alakító tendenciát ugyanekkor kizárja vizsgálódása köréből (A párt válaszol, 1931), és törekvése a jelen mechanizmusában, illetőleg annak ellenére való megmaradás. A Sziget, az Egy álma volt a színhelye e küzdelemnek. Maradjon minden úgy, ahogy van — lesz a jelent rögzítő meghatározása e költészet helyének, amely jelenben megőrizhetőnek véli az Egyes embert : őrzöm egyetlen életem, magamban, mint egy szigeten. (Szigeten, 1930) sőt ebben a jelenben látomás formájában jelentkezik ennek az „őrzésinek az eredménye is: „Megjön az én időm is". 1938-ra éppen ennek a vershelyzetnek a lehetősége szűnik meg a számára, és válik általánossá a korábban csak epizódként szerepeltetett, a vers-szervező rendjébe be nem fogadott esély: a korábbi jövő jeflení, lett. A magány már nem sziget, nem jelent védelmet, elérkezett az idő, amikor a magányt is kard kutatja át. Szabó Lőrinc 1938-ban és utána következő verseiben ezt a magányt, a már korábban is igen bizonytalanul védhető, egyensúlyát alig biztosítható magányt szembesíti a „karddal", a háborús állam parancsaival és az ebben a háborús légkörben felerősödő személyes intrikákkal. ..Háborús" alatt természetesen nemcsak a — különben szószerint is ekkortól, az Anschlusstól kezdődő — háborút, hanem azt a kül- és belpolitikában kiteljesedő rendszert értve, amelyről József Attila már korábban — az embertelenség a polgári költők számára még statikusabb állapotában — kimondja: „törvényünk háborús még". Ugyanakkor Szabó Lőrinc ezt a háborús rendet is, most már jelenként felfogva a magány szigetén, a személyiség megmentése útján akarja átélni. Ebben a rendben is a maga — a Te meg a világ szavával: — embertelenné — mostani megfogalmazásában: — személytelenné edzett magányának a helyét keresi. De épp ebben különbözik az 1938 utáni korszak társadalmi-politikai erőtere az 1930—3l-estől: míg akkor az elkülönített személyiség épp ez által megmenthetőnek, sőt kiteljesíthetőnek látszhatott, mostanra már az elkülönülés látszat-lehetősége sem maradt meg. így lesz azután ez években a Szabó Lőrinc költői helyzete a ,,sebesült"-éhez hasonlatos, aki nem tudja magát személyében kivonni az események menetéből, mégis költészetében kívül igyekszik maradni rajtuk. Ezt az ellentétes emberi-költői pozíciót pontosan meg is határozza Szabó Lőrinc, mindjárt ez évek nyitányaként egy, szinte